15. fejezet - Elengedlek életemért

Sziasztok!
Megérkezett az évadzáró fejezet, remélem tetszeni fog. Direkt a mai nap akartam hozni, mivel... ma van a CSONTVÁROS premier!! Ohh gosh! Már nem tudok magammal mit kezdeni, annyira izgatott vagyok, egyszerűen látni akarom! :D Szerintem nagy izgalmamban, eléggé összecsaptam a fejezetet, de remélem a terjedelem majd kárpótol titeket. :)
Árnyvadászos szép álmokat nektek!
xxx Denny

A tűz fölizzott, ahogy egy újabb adag fa került rá. Bár a téli időszakban a természetből begyűjtött fa erősen nedves, több volt a semminél. De még így is jócskán füstölt, ahogy az ágak megégtek.

Egy idő után a szerteszét szóródó parázs, és az éhes lángok eltűntek, és már csak egy aprócska tábortűz maradt belőle, ami épphogy csak melegített.

Denny fázósan húzta össze magát, és a tűzbe bámult. Már bánta, hogy olyan meggondolatlanul megmártózott a jéghideg hegyi patakban. Farkas éne el tudta viselni a hideget, mert vastag bundája megvédte a fagytól, de emberi alakja most szenvedett.

Nem csak a lány bőre volt iszonyatosan hideg, és nedves a patak vizétől, hanem a ruhája is.

Mégis legszívesebben újra megfürdött volna a vízben, hogy lemossa magáról a ragadós, félig fagyott vért, és, hogy a jeges víz enyhítse a lőtt seb, okozta fájdalmat a vállában.

Ráadásul nem éppen a legkellemesebb pozícióban volt a karja, hogy sérült válla pihenhessen. Amint Tristan rájött, hogy őrá vadászott az elmúlt – lassan – két hónapban, azonnal megkötözte.

Denny tudta, hogy ez lesz, és tényleg megértette a fiút, amiért megkötözte őt. Annyi bosszúságot okozott már neki, hogy számon sem tudta tartani. De ami a legszörnyűbb a farkasvadász szemében, hogy nem hagyta magát megölni. De ugyan melyik farkas sétál oda elé, és hagyja, hogy átszúrják a szívét egy karddal?

Semelyik.

Denselle elgondolkodott az elmúlt időkön. Mikor is jött el a faluból? Az Őszünnep utáni napokban, ahogy a farkasvadász megérkezett a falujukba.  Olyan élesen emlékezett arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Ahogy a fiú ott guggolt és vizsgálta Shann nyomait – az ő nyomait. Akkor még nem tudta, nem is gondolta volna, hogy ő lehet a farkas.

És mikor először nézett a szemébe azokkal a smaragdzöld szemeivel. Mintha akkor elgyengült volna a térde. Vagy csak képzelte? Rosszul emlékszik?

De aztán minden megváltozott. Neki el kellett hagynia a falut, és a farkasvadásznak is. Vajon gondolt arra valaha is, hogy ők ketten örök ellenségek lesznek? És voltak.

És az első este vele, ahogy üldözte? Még magának is alig akarta elismerni, de lenyűgözte a fiatal vadász ügyessége. Még egy tapasztalt, erős farkasvadásznak is meggyűlt volna a baja Shann-nal. De Tristannak már az első alkalommal sikerült megsebeznie őt, és ha nincs Jonathan, talán meg is öli. És akkor most nem lennének itt.

Belőle prémet készítettek volna, a fiú pedig visszatért volna a családjához. És minden rendben lenne.

Kivéve, hogy Denny családja gyászolna. Nem tudnák, nem értenék, hogy mi történt vele, és keresnék. Azután föladnák, és eltemetnék őt. Vagyis csak az emlékét.

Rájönne-e bárki is a faluból, hogy ő volt a fenevad? Talán igen, talán nem.

De az biztos, hogy nagyon hiányozna nekik. Nélküle talán nem is lenne olyan az élet, mint előtte volt.

De nem így alakultak a dolgok. Ő megmenekült, és elsodorta a hegyi patak, ezzel megmentve az életét. És csak újabb gondot okozott Tristannak.

Bár ő maga nem tudta mennyi ideig nem volt magánál, Tristan valószínűleg több száz mérföldön át követhette a patakot, hogy újból rábukkanjon Shann nyomaira. És sikerült neki?

Nem.

Csak akkor tudta, hogy ott van a közelben, mikor ellopta tőle a kardját, és hosszú úton át magával vonszolta, míg végül behajította a patakba. Vajon tudja, hogy ő volt? Hogy ő fosztotta meg a farkasölő kardtól?

Mindenesetre sejtheti, hogy ő tette. Vagyis inkább Shann.

És ezzel csak jobban fölszította a bosszú tüzét a fiúban, hiszen kénytelen volt szállást keresni, de még ott sem hagyta őt békén.

Talán egy kicsit úgy tűnik, hogy ő futott a farkasvadász után, ahogy betört a Vándorló Vadászba. De majd arra fogja, hogy az éhsége vezette oda, nem pedig az, hogy már napokon át követte a fiút.

És ott kerültek szembe csak igazán!

Denny emlékezett, hogy még egy kicsit el is csodálkozott, amikor a fiú megjelent az étkező ajtajában. Ha igazán Denselle lett volna, biztosan belefeledkezik a látványba. De akkor Shann volt, és úgy minden könnyebb volt.

Denselle elfintorodott; még mindig érezte Tristan vasas vérének ízét a szájában.  Bár Shann nagyon is élvezte, hogy beleharaphat azokba az erőteljes izmokba a karján.

A gondolatra majdnem elmosolyodott.

Csak most fogta föl igazán, hogy mindvégig játszadozott vele, sosem volt köztük igazán komoly ez a gyilkos viszony.

És talán kicsit meg is rettent, amikor Tristan leszédült a lováról, és a hóba ájult. Mindig azt hitte, hogyha a fiú meg is hal, akkor legalább miatta fog. Nem pedig egy rabló miatt!

És ekkor Shann dühös lett, maga sem tudta miért.

Mindvégig az erdőben bujkált, alig pár méterre a fiútól, mikor az a kocsihoz volt láncolva, és szenvedett a hidegben.

Maga sem tudta mit keres ott, vagy miért teszi azt, amit csinál. Egyszerűen csak megtette.

Még csak nem is volt éhes, mikor a sült szarvashúst falatozó rablóbanda közé ugrott. Még mindig látta maga előtt a megdöbbent arcokat, ahogy rájuk vicsorított, majd mindenki fegyverek után kapott.

De mivel nem számítottak a kietlen pusztán támadásra, nem is igazán védekeztek, így a fegyverek nagy része is a kocsiban volt, vagy az erdőben elrejtve.

De Henk még ez alól is kivétel volt, és egy méretes tőrrel sújtott le a szarvashúst eszegető Shann-ra.

A többiek szétszéledtek, Shann pedig meglepetésében bújt el. Nem számított rá, hogy az óriás rátámad. Bár így utólag visszagondolva, számítania kellett volna rá.

Meghúzta magát a szekér alatt, és mikor Henk rávetette volna magát a fiúra, ő is előmerészkedett. Még volt egy befejezetlen ügyük.

És nem csak azért volt dühös, mert a viking nem hagyta megvacsorázni. Hanem mert megzavarta a csatájukat Tristannal.

És utána már nem volt megállás. Nem akart bántani senkit, mégis megtörtént a baj. Henk után sorba jöttek a többiek, és vagy ő marad ott, vagy ők.

Tristant viszont nem bántotta. Arra gondolt, elgondolkodott-e rajta a fiú? Hogy miért hagyta életben? Hiszen látta a rettegést a szemében, mikor ott állt Henk mellett, és rá nézett.

Ez már túl sok volt még Tristannak is.

De aztán őmellette szállt harcba, de még így is vigyáznia kellett rá. És vajon vigyázott rá?

Akkor arra gondolt, sosem látja őt többé. És most itt ül vele szembe, és csak egy rakás kő, meg egy kis tűz választja el őket egymástól.

Tristan bármikor végezhet vele, már ott meg kellett volna ölnie a patakparton.

De mégsem tette.

- Denny? – szólalt most meg csendesen, mire a lány fölemelte a fejét. A tűz másik oldalán guggolt, kezében egy darab fával, és belebámult a lángokba.

- Tényleg... tényleg te vagy Shann? – kérdezte, és rápillantott a lányra. Denselle megmerevedett, majd lehajtotta a fejét, mire Tristan egy kétségbeesett sóhajjal, fölállt és a tűzbe dobta a fát. A lángok új életre kelve nyaldosták a száraz ágat, és vadul törtek az ég felé.

Denny nem mert a fiúra pillantani. Még ő maga sem tudta mit érez.

Tristan belerúgott néhány kőbe, majd a patak felé indult, és eltűnt a távolban.

A táj elcsöndesedett, már csak a tűz pattogása, és Shadowfax horkantásai hallatszottak végtelen időn át.

Denselle hirtelen fölkapta a fejét, és körülnézett. A tűz nem világított meg sok mindent az éjszakai sötétségben, de azt azért látta, hogy Tristan elment. Nincs a közelben.

Fogalma sem volt mennyi ideje mehetett el, és, hogy mikor jön vissza. De ha eléggé siet, meg tud szökni.

Megmozdította elgémberedett karját, és majdnem fölkiáltott fájdalmában. Ahogy nem használta a karját, a zsibbadás lassan elnyomta a fájdalmat. De most újra visszatért.

Denny fölszisszent, és lassan megmozgatta fájós testét. Csak most jutott el a tudatáig, hogy mennyire fázik, annak ellenére, hogy rajta van a köpenye.

Minden erejére szüksége volt, hogy meg tudja fordítania csuklóját, de, ahogy megpróbálta, a kötél a bőrébe vágott, a fájdalom pedig a vállába. Denny tompa kiáltást hallott visszaverődni a közeli hegyekről.

Fölkapta a fejét, azt hitte Tristan kiáltott, majd rá kellett jönnie, hogy ő volt. Magában átkozódni kezdett, és egyre sebesebben forgatta a kezét. Nem is törődött a vállában egyre erősödő fájdalommal, csak ki akart szabadulni.

- Meg akarsz szökni? – Denny fölkapta a fejét, és meglátta szemben Tristant. Egy palackot szorongatott a kezében, jobb karját megtisztította, és bekötözte; egész testét vastag ruha és köpeny fedte. Úgy látszott sikerült megszabadulnia a vértől, és vele együtt az emlékektől is. Gyorsan összeszedte magát, legalábbis Denny remélte, hogy nem teszi ilyen gyorsan túl magát az egészen.

- Miért nem válaszolsz? – Tristan hangja nyugodt és csendes volt. – Nem is szóltál hozzám mióta... mióta megtaláltalak. – egy percre elhallgatott és leszegte a fejét.

- Nincs mit mondanom. – szólalt meg végül Denny. Hangja tartózkodó és kissé rekedtes volt.

Tristan egy gyors hümmögéssel válaszolt, majd közelebb lépett a lányhoz, és leült mellé. Karjait a térdein nyugtatta, kezében a palackkal, amiben – Denny szerint – patakvíz volt.

- Ki kéne tisztítani a sebedet. – szólalt meg végül.

Denselle mély levegőt vett, hogy tiltakozzon, de Tristan már föl is térdelt, és megragadta a köpenyénél fogva. Denny-ben bent rekedt a levegő, átfagyott testével még arra sem volt képes, hogy ellökje magától a fiút.

- Mit művelsz? – kérdezte vacogó fogakkal.

- Csak nem hagyom, hogy fertőzésben halj meg. – mondta, és vizet fröcskölt a sebre.

- Mert te akarsz megölni, mi? – vetette oda neki, és megpróbált elhúzódni tőle, de a fiú erősen fogta. Érezte a fájdalmat, és válla egyre jobban égett a jeges víz érintése alatt.

Denny megborzongott, ahogy a fiú a sebre fektette jéghideg kezét.

- Nem tudtam, hogy a farkasok valójában emberek. – felelte szinte suttogva, arcán látszott a gyötrelem.

- Az igazi farkasok nem olyan nagyok és erősek, mint mi.

- Mi? – Tristan fölkapta a fejét, és hitetlenkedve meredt rá.

- Igen, mi. Mégis mit vártál? Hogy én vagyok az egyetlen? – kérdezte, és egyre jobban próbált elhúzódni Tristan ügyködő keze elöl.

- Nem. Nem. Persze, hogy nem. – mondta sietve, és befejezte a seb ellátását.

- Köszönöm. – nyögte ki Denny kelletlenül, mire Tristan döbbenten meredt rá.

- És magatoknál vagytok? – kérdezte – Úgy értem, tudjátok, hogy mit tesztek, mikor...?

- Igen.

- Akkor miért gyilkoltok? Embereket öltök!

- Nem vagyunk gyilkosok! – kiáltott rá Denny remegve. – Nem ölünk embereket, csak állatokat. Úgy vadászunk, mint az emberek.

- Megölted Henket! Láttalak. És öt éve még a faludban élőket is gyilkoltad!

Denselle megdöbbent, és falfehér arccal nézett Tristanra. A farkasvadász megijedt, hogy valami rosszat mondott, és már nyitotta is a száját, hogy visszakozzon, de Denny közbevágott.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nekik sosem ártanék! A barátaimnak, a családomnak. Soha! – az utolsó szót már ordította, és ha Tristan nem tartotta volna a vállánál fogva, talán neki is veti magát.

Tristan bólintott, majd nyelt egyet és elengedte a lányt. Fölállt és az üres palackkal a kezében visszatért Shadowfaxhoz.

Nem nézett Denselle-re, úgy mondta.

- Jobb, ha most alszol. Holnap nehéz napunk lesz.

- Csak nem gondolod, hogy itt maradok veled?

- Nem. Nem maradsz itt.

- Akkor? – kérdezte Denny, és egy percre sem vette le a szemét a farkasvadászról.

- Velem jössz. – jelentette ki Tristan, és elővett egy fekete szövetdarabot, ami takarónak tűnt, majd leterítette a tűz másik oldalára.

Denselle tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy lefekszik rá, és aludni próbál. Ilyen hidegben? És őt így hagyja megkötözve?

- Csak nem félsz tőlem? – kérdezte némi büszkeséggel és felsőbbrendűséggel a hangjában.

- Tessék? – nyitotta ki Tristan a szemét. – Ugyan miért félnék?

Denny válasz helyett óvatosan megemelte összekötözött csuklóját, és bokáit.

- Ja. – ejtette vissza a fejét a fiú. – A végén még megszöksz, mint ahogy az előbb próbáltad! Nem engedlek el, a foglyom vagy! És most aludj!

- Nem vagyok a foglyod! – kiáltott rá Denny, de Tristan csak megfordult és aludt tovább. – Hallod? Nem vagyok a foglyod!

Tristan hátralesett a válla felett, majd így szólt.

- Talán mégis.

Denny bosszankodva fújt egyet, majd leejtette vállait, ami nem kis kellemetlenségbe került. Nem tud így aludni, összekötözve biztosan nem!

Arra gondolt talán Shann ki tudna bújni a kötelekből, de mikor megpróbált átváltozni, a kötél savként kezdte égetni, így inkább fölhagyott a tervvel. Tristanra pillantott, aki – úgy tűnt – mosolyog rajta álmában.

Elhatározta, hogy nem fog aludni, így inkább a békésen eszegető Shadowfaxot nézte, vagy a kristálytiszta eget, hogy elterelje gondolatait.

Minden olyan csöndes és nyugodt volt, mintha nem is fogoly volna, és nem éppen a farkasvadász mellett ülne éberen, hanem az otthonában...

Éktelen zaj térítette magához, és Denny álmosan kapta föl a fejét.

Elaludtam – gondolta átkozódva.

Körülnézett; már jócskán nappal volt, az égen szürkésfekete felhők kúsztak, és a horizontot gyengén megvilágította a délelőtti napsütés.

Denny riadtan ült föl, és tágra nyílt szemekkel bámulta az előtte magasodó fiút.

Tristan már összecsomagolt, és felkészítette az útra a lovát, már csak a lányra várt, és most mosolyogva ugyan, de kissé feszülten nézett le rá.

- Nem azt mondtad, hogy nem fogsz aludni? – kérdezte. Denny csak összehúzta a szemét, de nem válaszolt. Egy percig egymásra meredtek, majd Tristan előhúzta a tőrét az övéből, és közelebb lépett hozzá.

Denselle merőn figyelte, ahogy a tőrrel a kezében felé tart, majd leguggol elé.

Hát így kell véget érnie. Megkötözve, fogolyként fog meghalni, a farkasvadász lábainál. Még csak nem is Shannként.

Mély levegőt vett, és felkészült a halálra.

Tristan megragadta a csuklóját, és elvágta a köteleket, mire Denny döbbent meglepetéssel pillantott föl rá.

- Szabad vagy. – mondta, és visszament a lovához.

- Hogy érted, hogy szabad vagyok? – kérdezte a lány, és kikászálódott kötelékei közül.

- Úgy, hogy elengedlek. Amiért megmentetted az életemet. Most kvittek vagyunk. – mondta, és fölszállt a nyeregbe. – De ha még egyszer is találkozunk, nem foglak kímélni! Túl jó ellenfél vagy. – vigyorgott rá a lányra.

- Csak így? És Shann?

Tristan egy pillanatig szótanul meredt rá.

- Te vitted el a kardomat, ugye? – kérdezte, mire Denny bűnbánóan bólintott. Tristan aprót biccentett, majd elindította a lovát.

- És a falusiak? Mit fognak szólni ha visszamegyek?

- Hát ne menj vissza! És ne kerülj többet a szemem elé! – mondta Tristan, de egy szem fenyegetés sem volt a hangjában.

Denselle csak nézett utána, amíg el nem tűnt a távolba. Nem értette, mi történik, csak azt tudta, hogy valami fenséges érzés járja át.

Elmosolyodott, majd nevetni kezdett. Hetek óta nem volt ilyen boldog.

Hetek óta nem érzete magát ilyen jól...

***

Shann egy sziklakiszögellésen állt, és az alatta elterülő pusztát nézte. Végtelen havas tájat látott mindenütt, csupasz, szürke sziklákkal, és a horizont messzeségével.

Egyetlen egy fekete pont volt a végtelen fehérségben. Apró alak léptetett a távolban, egyre messzebb kerülve tőle.

Tristan talán már el is felejtette a történteket, de Shann – és Denny – örökké emlékezni fog rá.

Mintha csak megérezte volna hogy őt figyeli, hátrafordult a nyeregben, és fölnézett rá.

Köpenyét és haját lobogtatta a szél, bőre fehér volt, de szemében életerős tűz lobogott.

Tristan.

Az ő vadásza.

Az ellensége.

A sorsuk örökre egybefonódott, bárhogy is küzdöttek ellene.

Tristan elfordult, és vágtára ösztökélte Shadowfaxot.

Talán sosem találkoznak többé, de ki tudja mit hoz a sors?

Shann fölvonyított hosszan, erősen, majd megfordult és hazafelé vette az irányt.