4. fejezet - Amelie

She Wolf

Farkasvadász

4. fejezet - Amelie

♥ Jonathan szemszöge ♥

Denselle megint meglepett. Mindig meglep. Talán ezért is szeretem annyira. Magam sem tudom miért mentem bele a kis játékába, de megtettem. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy ezt nem lenne szabad, de vállaltam. Bevallom volt egy kis hátsó szándékom. Nem tudtam, hogy mit hoz számomra a jövő, de a fogadás váratlanul ért, és ott már azonnal tudtam, hogy bármi is lesz, én csak győzhetek. Persze éreztem, hogy Denny minden vágya, hogy leitasson, és ha ez az ára a kis hátsó szándékomnak, hát megfizetem. Bár előtte ittam már jócskán, az öreg Alambae-vel, azért mégiscsak bevállaltam. Egy lány nem győzhet le és nem is győzött. Húsz korsót kértem magamnak és Denselle-nek is. Be kell vallanom, hogy nagyon meglepett, amikor tizenötnél a következőért nyúlt. Nekem már sajgott mindenem, és már föladtam volna, de nem mertem megtenni. Hajtott a tánc utáni vágy és a büszkeség szava. Meg persze én már előtte ittam tisztességgel. Abban a pillanatban a pokolba kívántam a jó öreg Alambae gazdát, de akkor olyat tett, amiért a hálám örökké üldözni fogja. Elordította magát, de úgy, hogy majd’ megsüketültem. Persze erre a kocsmában tartózkodó jónép mind odasereglett hozzánk. Alambae gazda fogadást kínált nekik, és ők mind rám fogadtak. Ez jól esett, új erőt adott nekem. Ránéztem Denny-re és rögtön, láttam rajta, hogy ezért még mindannyian megfizetnek majd, de keserűen. De ki is bízna egy lány győzelmében? Senki. Ezt ő is érezhette, mert a tizennyolcadik után föladta.

- Elvesztetted a fogadást! – kiáltottam diadalittasan. Denselle nem válaszolt, csak nézett rám gyönyörű kék szemeivel. Vajon mi járhatott a fejében?

- Az Őszünnepen... – kezdtem, de teljesen belezavarodtam. Kellett nekem annyit inni! - ...ott leszek. – mondtam, mert éreztem, hogy Alambae gazda megragadja a bal karomat. Elkezdett kifelé vonszolni, pedig még nem akartam menni. Meg akartam még mondani Denselle-nek, hogy ha belehalok is, de elmegyek az ünnepre! És akkor táncolnia kell velem.

Fogalmam sincs, hogyan jutottam haza. Csak arra emlékszem, hogy Alambae gazda kirángatott a kocsma ajtaján. Talán elájultam. Már esteledett, mikor magamhoz tértem. Szörnyen éreztem magam, a gyomrom úgy égett, mintha parazsat ettem volna, a fejem kóválygott, és rettentően szédültem. Robert söre gyenge, nem is értettem mitől vagyok rosszul. Ha ma este sikerül táncolnom Denselle-lel, akkor csak az esküvőmön iszok újra sört. Nem nagy titok. Már hétéves korom óta szerelmes vagyok a lányba. És hogy mi hozott össze vele? Az apja és az apám jó barátok voltak, de Denselle születése után egy évvel eltűnt. Elhagyta a családját és csak egy levelet hagyott maga után. Azóta sem tért vissza soha. Én akkor voltam négyéves, és attól a májusi naptól kezdve mindennap eljártunk apámmal Denny családjához. Őszintén, láttam ahogy fölnőtt.  Aztán alig múlt tízéves, amikor az édesanyját megölte a farkas. Jól emlékszem, nyár vége volt, a bátyja már harmadnapja volt távol. Két nappal később félholtan hozták vissza, Shann testével együtt. Azon az éjszakán mindenki ünnepelt, olyan volt, mint tíz év Őszünnepe együttvéve. De hiába kerestem Denselle-t, nem találtam sehol. Aztán elmentem a házukhoz. Ott volt a bátyja mellett, akit a nővérei ápoltak és Morton mindent megtett, hogy meggyógyítsa. Hogy is várhattam el, hogy eljöjjön az ünnepségre? De nem a bátyja miatt aggódott, az első kérdése hozzám az volt, hogy hol van az anyja. Nem tudtam rá mit válaszolni, csak megígértem neki, hogy megkeresem Marie-t. De nem találtam meg.

Négy nappal később Shann teste eltűnt, viszont Denny anyját, Marie-t megtalálták. Shann ölte őt meg. Senki sem tudta mi történt, vagy hogy hogyan. Többen állították, hogy a farkas még élt, amikor a faluba hozták, és amikor senki sem figyelt, megszökött és megölte az első embert, akit megtalált. De ez csak egy legenda. Viszont ez megmagyarázta a farkas újbóli fölbukkanását. Shann élt, négy nappal később megszökött, gyilkolt, majd elmenekült, és most öt évvel később bosszút áll. Elpusztíthatatlan.

Denny nem mutatja, hogy fél a farkastól, vagy bosszút kívánna állni rajta, de én tudom, hogy nem így van. Nem engedhetem, nem engedem meg neki, hogy ostobaságot csináljon, mert ha baja esik, azt nem tudnám elviselni. Senki sem tudja, mert senkinek nem mondtam, de azt akarom, hogy ő legyen a feleségem. Tökéletes lenne az életem mellette. Denselle az, akire szükségem van, hogy mellettem, legyen és én mellette legyek.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, ezek adtak erőt, hogy eljussak a térre. Vettem egy nagy levegőt és ellöktem magam a faltól, aminek eddig nekitámaszkodtam. Nem kellett sokáig keresgélnem, szinte azonnal rátaláltam egy sötét zugban. Közöltem vele, hogy illene rendeznie a tartozását, és nagy döbbenetemre, ő nem ellenállt. Követett, amikor kivezettem a rejtekhelyéről és a táncoló párok közé álltam. Tudom, hogy nem szeret táncolni, de megtette értem, és táncolt velem. Egy apró lépés a győzelmem felé...

♥ Denselle szemszöge ♥

Vadász. Áldozat. Farkas. Préda.  Ha te vagy a farkas, te vagy a vadász. Sosem fordítva. Most mégis úgy érzem, hogy én vagyok a préda. Én vagyok a vad, mely besétált a szenvedély csapdájába és mielőtt végeznek vele, még elveszik tőle azt, amit adhat. A büszkeségét, a nemességét, majd az életét.

Vadász vagyok. De Jonathan is az, és az ő szemében én jelentem az áldozatot. A prédát, melyet be kell fogni és meg kell szelídíteni, hogy az övé lehessen. És ha már egyszer az övé, sosem engedi el, örökké a foglya marad.

Préda vagyok. Farkas. Nemes vad, mely a vadászok között is a hercegé. Vadászok hercege... Ő fogta be, szelídítette meg és győzte le. Kiölte belőle a vadságot, a szabadságot, a bosszúvágy csíráját. Tönkretette, hogy engedelmes, szelíd lényt képezzen belőle. A vad farkast szelíd szarvassá tette. Átváltoztatta.

Fogoly vagyok. Egy vadász, egy herceg foglya. Becserkészett, majd bezárt a szerelem börtönébe, és édes csókjával lezárta azt.

Megbénított és én nem tudtam szabadulni. Képtelen voltam elmenekülni, elkerülni azt, hogy kiölje belőlem a vadságot...Shannt. Lehet, hogy én vagyok a farkas, a hatalmas vadász, de most csak áldozat vagyok. Én vagyok a farkas, de Jonathan levadászott, és most megpróbál megölni a szenvedély tőrével. Nem gondoltam volna, hogy egy csók veszélyesebb lehet a lándzsánál vagy a kardnál. Főleg nem a vadászom, a fogvatartóm csókja.

- Élvezed? – Jonathan fölemelte a fejét és rám nézett ezüstszín szemeivel. Láttam benne a vágyakozást és a mámort, olyat, ami bennem nem volt. Nem akarom elveszíteni a vadságomat. Lehet, hogy megforgatja bennem a tőrt, de örökké vad farkas maradok.

- Nem. – suttogtam, de zsibbadt volt az agyam a csók után.

- A szíved nem ezt mondja. – Csak ekkor vettem észre, hogy a szívem hevesebben ver, mint eddig bármikor. Mi ez? Halálra rémültem, még sosem éreztem magam ekkora veszélyben. Lehet, hogy Jonathan veszélyesebb rám nézve, mint a farkasvadász? A farkasvadász Shannt akarja elkapni, de ő Denselle-t. Engem.

Jonathan karja megfeszült a derekamon, s még közelebb húzott magához, annyira, hogy már nem csak a saját, de az ő szívverését is éreztem. Egészen közel hajolt hozzám, éreztem a leheletét az arcomon, ahogy nekitámasztotta a homlokát a homlokomnak.

- Még mindig nyuszinak tartasz? – suttogta olyan halkan, hogy alig értettem.

- Örökké az maradsz. – szinte már beszélni sem tudtam, teljesen legyengültem, csak abban tudtam bízni, hogy Jonathan megtart. Arra számítottam, hogy erre a feleletre majd fölháborodik, mérges lesz, de csak fölemelte az egyik karját és kisöpörte egy hajtincsemet a szememből.

- Örökké... – még mielőtt fölfoghattam volna mit tesz, újra megcsókolt. De ez a csók még tüzesebb, még rejtélyesebb volt, mint az első, ontotta magából a vadságot és a vágyakozást. Egyszerre minden eltűnt a külvilágból, forogni kezdett körülöttünk és kénytelen voltam megkapaszkodni Jonathanban, ha nem akartam elesni. Nem akartam, hogy vége legyen, de nem akartam Jonathan foglya lenni. A pánik lassú hullámokban öntött el, de akkor érte el a tetőpontját, amikor Jonathan csípője nekifeszült az enyémnek. Meg akartam szakítani a csókot, el akartam őt lökni magamtól, de nem tudtam megtenni. Valami furcsa bódultság telepedett rám, elöntötte az agyamat, és csak a csókra tudtam koncentrálni. A csókra, mely akár a vesztemet is okozhatja. A csókra mely minden pillanatban egyre édesebb. És aminek azonnal megálljt kell parancsolni. De hogy is lehetne, ha a falu legsármosabb férfija tart a karjában? Uramisten! Mi lesz velem?

- Hanry! – A kiáltás olyan váratlanul ért, mint maga a csók. Először nem is foglalkoztam vele, inkább mégjobban belemerültem a csókba, de a második kiáltást már nem hagyhattam figyelmen kívül.

Jonathan bódultan fölemelte a fejét és a hang irányába nézett. Még volt annyi erőm, hogy én is ugyanezt tegyem, de csak homályos foltokat láttam. Nem az én nevemet kiáltozták, hanem a nővérem, Adele férjéét.

- Hanry! Adele...a feleséged...azonnal menned kell! – Cassandra volt az, Alambae gazda második lánya. Lélekszakadva rohant, ahhoz a padhoz ahol Hanry és a csatlósai ültek. – Siess! Adele...megindult a szülés. – Cassandra kétségbeesett. Lehet, hogy a mészáros annyira részeg, hogy nem is érti, mi történik?

Ránéztem Jonathanra, aki zavarodott tekintettel nézett vissza rám. Hogy is ne nézne így, amikor talán élete egyik legszebb pillanatát szakították félbe?

- Mennem kell – súgtam oda neki. Ő aprót bólintott, de szerintem föl sem fogta, amit mondtam neki. Lassan kibontakoztam a karjaiból, és elindultam Hanry felé, aki még mindig tehetetlenül toporgott a helyén. Búcsúzóul végigsimítottam Jonathan arcán, majd futva indultam a mészáros irányába.

- Gyere, Hanry! Mozgás. – kiáltottam és megragadtam a karjánál fogva. Nem is tudtam, hogy van rá erőm azok után, amin keresztülmentem. Az a közel húsz korsó sör, az esti tánc és a csók. Mondhatom rendesen, fölbolygattuk a falu életét. Mindenki minket néz. Azt hiszem ezzel az Őszünnepnek vége, pedig még éjfél is alig múlt.

Három házsorral odébb belefutottunk néhány őrbe, akik az erdőt figyelték Shann után. Nem feleltem a kérdéseikre, csak Hanry motyogott nekik valamit a fiáról, és erre mindannyian egyszerre kiáltottak föl. Örömteljes, hangos kiáltás volt, de alig hallottam meg. Azt is alig érzékeltem, hogy még mindig magam után húzom a mészárost és valami iszonyatos erővel szorítom a karját.

A házuk előtt megálltam. Az emeleten égett a lámpa, de nem hallatszódott semmi, amit akár jó jelnek is vehetünk. Néhány perc habozás után föltéptem az ajtót és berontottam rajta. Hanry már összeszedte magát annyira, hogy képes legyen maga megtenni az utat felfelé. Kettesével szedtem a fokokat, és próbáltam nem odafigyelni a mészárosra, aki elkezdett mögöttem kiabálni. Igen, apa lesz, és fia fog születni. Annyit hallottam már ezt. Ekkora ember, aki minden érzelem nélkül veszi el az állatok életét, most ennyire tehetetlen legyen.

A lépcső tetején lelassítottam. A folyosó sötét volt, csak a szemben lévő ajtó mögül hallatszódtak hangok és szűrődött ki némi világosság. Hanry öles léptekkel megindult felé, majd egy határozott mozdulattal benyitott. Én kissé lemaradva követtem őt. Biztos voltam benne, hogy nem szívesen látnak itt.

Clove jelent meg az ajtóban és intett, hogy menjek be, s amint beléptem, lassan becsukta mögöttem az ajtót. A nővérem a nagy hitvesi ágyban feküdt, a bábaasszony és Morton mellette állt. Adele karjában ott feküdt a fia, akit Hanry elbűvölve figyelt. Adele lassan fölemelte és a férje karjába helyezte a csecsemőt. Látszott rajta a fáradság, de a boldogság is.

- Ő Amelie. – mondta halkan. Mi? Hogy lehet egy fiúnak az Amelie nevet adni? Mégis kinek az őrült fejéből pattant ez ki?  - A lányod. – fejezte be előbbi gondolatát. Lány? Úgy meglepődtem, hogy pillanatokra elfelejtettem levegőt venni. Hogyhogy lány? Hanry biztosan állította, hogy fia lesz. De...mi baja Hanrynek?

Még mindig elbűvölve nézte az alvó gyermeket, de mintha csalódottság vegyült volna bele. Kellett egy kis idő mire fölfogtam: fiút akart, de lánya született.

- A Őszünnepen született. Még sosem fordult elő ilyen. Hanry, a lányod szent gyermek. – közölte vele Morton.

Szent gyermek? Amelie? Szerintem nem az. Akár szent, akár nem...én csak a farkast látom benne.



Na igen...egy héttel később, mint ígértem, ráadásul a vártnál rosszabb is lett. Valahogy most nincs ihletem az íráshoz. De ma telihold, úgyhogy mindent bele!!

3. fejezet - Őszünnep

She Wolf

Farkasvadász

3. fejezet – Őszünnep

♥ Denselle szemszöge ♥

Egyszerűen lefagytam. Képtelen vagyok gondolkodni vagy bármit is tenni. Nem akarom elhinni, hogy Robert elmegy! Egyáltalán miért teszi ezt? Hiszen semmi oka rá. Akkor meg mégis miért és hova akar menni? Ráadásul pont most, amikor Shann visszatért. Ennek a falusiak nagyon nem fognak örülni. Már épp közöltem volna ezt vele, de Adele gyorsabb volt nálam. Kisíján a szívbajt hozta rám.

- Mégis hová akarsz menni? – kérdezte hisztérikus hangon. Csak néztem a bátyámat és a nővéremet, akik gyilkos tekintettel méregették egymást.

- Mondtam, Adele, halaszthatatlan ügyben el kell mennem.

- Ez nem válasz, Robert! Miféle halaszthatatlan ügyben? És hová?

- Wildecastle–be megyek. Most már nyugodt vagy? – megdöbbentett a Robert hangjából áradó nyugalom. Minek megy ő Wildecastle-be? Úgy látom, a nővéreim fejében is szöget ütött ez a kérdés, mert Adele nagyon visszahőkölt.

- Minek mész te Wildecastle-be?

- Elintéznivalóm van ott!

- Épp most? Mikor Shann visszatért? – Nem számítottam Clove kitörésére. Még sosem kiabált a bátyánkkal, sőt, még senkivel! Most mégis úgy ordít vele, mintha elárulta volna őt. Nem gondoltam volna, hogy a nővéremnek van egy ilyen oldala is. Úgy néz szegény Robertre, mint aki azonnal nekiugrik és végez vele. – Az a farkas levadássza az állatainkat, és te erre fogod magad és elmész, ahelyett, hogy itt lennél és segítenél megölni?! Robert! Mégis hogy gondoltad ezt? Szükségünk van rád! Most nem hagyhatod el a falut. Tedd le azt a csomagot! – Clove még mindig kiabált, majd egy hirtelen mozdulattal kikapta a bátyánk kezéből a köpenyét. – Robert, figyelj! Te vagy az egyik legjobb vadász. Ott voltál öt éve is, most is itt kell maradnod, hogy segíts a vadászatnál! Kérlek, Robert, maradj itt!

 – Nem tehetem, Clove. Mennem kell. A ti és a falu érdekében teszem!

- Mégis hogyan segítenél azzal, hogy elmész? – Adele a csípőjére támasztotta a kezét, mire Robert fölsóhajtott.

- Adele! Ugye nem akarod, hogy Shann itt maradjon, ugye? – kérdezte és jelentőségteljesen ránézett a nővéremre. – Szerintem nem. Akkor viszont hagyj elmenni! – Kinyújtotta a karját és elvette Clove-tól a köpenyét és az erszényét. Már épp megfordult volna, mikor Adele rikácsolva utánaszólt.

- Csak akkor hagylak elmenni, ha megmondod, hogy miért hagysz itt minket!

Erre megállt. Éreztem rajta, hogy elvesztette a türelmét. Meg tudom őt érteni, én sem szívlelem túlságosan Adele-t.

- Jólvan, Adele. Tudni akarod? Hát jó, figyelj! – mondta és közelebb lépett hozzá. – Nem Shann tért vissza. Nem ő vadászta le Alambae gazda nyulait és nem is ő vitte el Jack egyik birkáját. Ez most egy új farkas! Egy olyan farkas, ami kétszer erősebb és gyorsabb Shann-nál, és mivel vadászunk rá, sokkal kegyetlenebb is. De a legrosszabb, hogy okosabb nálunk. Be kellett látnunk, hogy egymagunk nem bírunk vele. Érted, húgom? El kell mennem a farkasvadászért, vagy mindnyájunkkal végezni fog! – szinte perzselt kettőjük között a levegő, Adele és Clove is döbbenten pislogott, egyikőjük sem tudott egy árva szót sem kinyögni. Én sem tudtam. Végleg lefagytam. Rájött. Tudja, hogy nem Shann tért vissza, vagyis nem anya. Megfordult és kiment az ajtón, én pedig tehetetlenül néztem, mert túl gyenge vagyok ahhoz, hogy visszatartsam.

- Rosszabbak vagytok, mint hét vén boszorkány! – a hangjára fölkaptam a fejemet. Mosolygott. Ez rosszabb mintha szíven szúrt volna. – Denny, sose legyél ilyen! Csak rád számíthatok, mint jó testvérre! – kacsintott rám. Elmosolyodtam, ennyivel tartozom neki. Szép! Itthagy engem ezzel a két ’vén boszorkánnyal’ csak azért, hogy farkasvadászt...farkasvadászt?! Csak most dermedtem igazán kővé. Jaj, ne! Robert Wildecastle-be megy, hogy elhívja a farkasvadászt! Ez nem lehet! Kirontottam az ajtón, de csak Robert és a lova távoli sziluettjét láttam. Miért nem figyeltem oda jobban? Mitől döbbentem úgy meg? Gondolkodnom kellett volna, rá kellett volna jönnöm, hogy Robert a farkasvadászért megy Wildecastle-be! Olyan ostoba voltam. Ha kiálltam volna a nővéreim mellett, most nem ment volna el. Mi lesz, ha elkapnak Shann-ként? Képtelen voltam másra, csak arra, hogy levegőért kapkodjak. Adele és Clove mérhetetlenül dühösen néztek rám.

- Csak álltál ott, mint egy bamba szamár!

- Rád nem lehet számítani, Denny!

- Shann el is kaphatja Robertet! Rád hallgat, miért nem mondtál semmit?

- Ellenkezned kellett volna, akkor nem ment volna el! Te befolyásolhattad volna a döntését.

- Ő döntött így! – nem gondolkodtam, csak rájukordítottam.

- Hogy mondhatsz ilyet, kishúgom? – Adele villámló szemekkel nézett rám. – Neked nem fontos a bátyád? Semmit sem jelent a számodra? Más is elmehetett volna a farkasvadászért, nem csak ő!

Nem feleltem. Nem volt erőm, ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek velük.

- Tégy meg egy szívességet, Denny! Ne szólj hozzánk. – Clove hangjától kirázott a hideg. Ezt meg hogy érti? Úgy viselkedik, mint egy ötéves kislány! Ők ezt nem érthetik! Egyikőjük sem él rettegésben minden nap! Elfordultam tőlük, nem bírtam rájuk nézni. Valami furcsát éreztem, olyat, amit azelőtt még soha. Eltartott pár pillanatig mire fölfogtam, hogy mit jelent ez. Nem féltem, hanem csalódott voltam.

***

Nem bírtam aludni. Még mindig azon gondolkodtam, hogyan menekülhetnék a farkasvadász elől. Robert csak néhány órája ment el, ráadásul az éjszaka nagyon hideg, így muszáj megállnia. Annyi biztos, hogy egyhamar nem fog visszatérni. Ennek örültem, így van néhány napom, hogy kitaláljam, mit fogok csinálni. Sosem gondoltam volna, hogy idáig fog fajulni ez az egész. Tudtam, hogy nem lesz könnyű Shann-ként élni, de arra nem számítottam, hogy alig egy hét leforgása alatt el akarnak majd kapni. Talán ha Shann eltűnne egy ideig...ha nem találná meg a farkasvadász, akkor talán lenne esélyem. De ezt mégis hogy oldanám meg?

Átfordultam a másik oldalamra és Clove üres helyére néztem. Kellett pár másodperc, hogy fölfogjam nincs a szobában. Akkor meg hol van? Hirtelen fölültem és körülnéztem a sötétben. Valami nincs rendjén, valami megváltozott. De mi? Figyelni kezdtem, de nem jöttem rá, hogy mi lehet a baj. Odalentről valami különös hang hallatszódott föl. Talán zene lehet? Mégis mi ez? Hirtelen nagyon megijedtem; csak nem Robert jött vissza máris? A szívem őrült módjára kezdett verni a mellkasomban, reménykedtem benne, hogy nem ő jött vissza. Vagy ha mégis, akkor egyedül! Kikászálódtam az ágyamból, és a ruháimért kezdtem kotorászni, hogy minél előbb lemehessek. Fölkaptam a mellényemet és a nadrágomat, majd elkezdtem magamra ráncigálni őket. A sötétben alig láttam, így muszáj volt kinyitnom a zsalut az ablakon. Tapogatózva indultam meg arra, amerre az ablakot – vagyis a lyukat a falban – sejtettem. Egyetlenegy gyors mozdulattal kilöktem a korhadt fadeszkákat, majd azonnal hunyorogni kezdtem. Nagyon rosszul esett a hirtelen jött fény, a szemem nagyon megfájdult. Nem értettem, hogy miért van ilyen világos az éjszaka kellős közepén, de már nem is nagyon érdekelt. Kihajoltam és fölnéztem az égre. A nap már magasan járt az égen, lehetett már dél is, vagy még később. Odalenn az utcán hatalmas volt a nyüzsgés, még akkor sem volt ekkora, amikor néhány napja a falakat építették. Elaludtam! A királynő gyémántláncára, elaludtam! Sarkon fordultam, kirontottam az ajtón és ledübörögtem a lépcsőn, mely majdnem beszakadt alattam.

- Clove! – kiáltottam kétségbeesve, de ez nem sokáig tartott. Amint elléptem az utolsó lépcsőfokról és beléptem a kocsma helyiségébe, majd’ leesett az állam. Ennyi ember még sosem volt egyszerre ezen a kis helyen. Lehettek vagy ötvenen is. Mi folyik itt? Mi ez a csődület? Hol van Robert?

- Clove! – kiáltottam ismét, hangosabban, de a nővérem nem fordult meg. Alig győzte a sört osztogatni, a falusiak a juhász vezetésével a pultot verték, csoda, hogy bárki hallotta ekkora zsivajban a másikat. Elkezdtem átfúrni magam a tömegen, hogy közelebb kerüljek a testvéremhez, de rendkívül lassan haladtam.

- Clove! – a nővérem végre felém fordult, és arca nyomban dühösen megrándult. – Miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem, mert nem emlékeztem a tegnap esti ostobaságomra.

- Nem kell a segítséged, kishúgom! Adele-lel megvagyunk nélküled is. – vetette oda nekem szárazon. Elakadt a lélegzetem a kijelentésétől. Ennyire haragszik rám? Ismét elöntött az a különös érzés, amit tegnap is éreztem, amikor Robert elment. De ezt hamar fölváltotta a harag. Igen, a harag, melyet már hétéves korom óta nem éreztem Clove-val kapcsolatban. Ha tudná, hogy én vagyok a farkas, biztosan nem így viselkedne! Hiszen ez gyerekes! Egy szó nélkül elengedtem a bátyámat, de csak azért, mert féltem, és ezért megharagudott rám. De hogy ne féltem volna, ha egyszer én vagyok Shann? Nem értette meg, de soha nem is fogja. Haragudtam rá, és szörnyen csalódtam benne. Tegnap nem szólt hozzám, kitagadott, és én fölmentem a szobánkba – a közös szobánkba – hogy időt hagyjak neki gondolkodni. Én is gondolkodtam, reméltem, hogy meg tudjuk beszélni egymással a dolgot, de hiába vártam nem jött föl. Úgylátszik elaludtam a hosszú várakozásban.

Megráztam a fejemet, újból hitetlenkedve ránéztem Clove-ra - aki már rég hátat fordított nekem – majd megfordultam és próbáltam kijutni a kocsmából. De akármennyire is szerettem volna sietni, hogy minél előbb megszabaduljak a nyomasztó érzéstől, annál inkább hátraszorítottak. Rengetegen voltunk, talán már kétszer annyian, mint néhány perce. Egészen a kocsma hátuljába kényszerültem. Először fölháborodtam, és már majdnem rákiáltottam az előttem toporgó apró nőre, amikor egy érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet. Lassan hátrasandítottam és észrevettem Alambae gazdát és Jonathant. Közelebb léptem hozzájuk, hogy jobban halhassam a beszélgetést, de közben nagyon ügyeltem arra, hogy ne ismerjenek föl.

- Szóval azóta nem volt több támadás?

- Nem. Én nem tudok róla. – felelte Jonathan suttogva.

- És ezért apádék azt gondolják, hogy ma, az Őszünnepen fog támadni?

Az Őszünnep! Miért nem jutott eszembe? Hiszen ma van az Őszünnep. Akkor ezért ez a nagy felhajtás. Nem Robert jött vissza, hanem az Őszünnep van ma! Azt hittem Shann megjelenése miatt elmarad, de úgy tűnik mégsem.

- Ez igaz. Az Őszünnep pedig kitűnő alkalom, hogy falatozzon. – Alambae gazda a száját húzta. – Mit tegyünk?

- Tervet kell készítenünk – felelte Jonathan.

- Erre Robert lenne a legalkalmasabb, de ő most nincs itt.

- Nekem van egy ötletem, hogyan előzzük meg a támadást – Jonathan még halkabban kezdett suttogni, amit már nem is értettem, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. – Ó, jó napot, Denny kisasszony! – köszönt rám, amitől kissé megijedtem, mert éppen azt próbáltam elkerülni, hogy fejbevágjanak egy korsó sörrel... – Jól aludtál? Nem féltél, hogy Shann elvisz? – Jonathan széles mosolyra húzta a száját.

- Jó napot, Jonathan! Jó napot Alambae gazda! Ha tudni szeretnéd, nagyon jól aludtam. És te, Jonathan? Még mindig nem fogtad el Shann-t? – legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem remegett a hangom, ezért megengedtem magamnak egy kis ravaszságot. Jonathan olyan arcot vágott, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel, amitől kimondottan jól éreztem magam.

- Ne szemtelenkedj, kedves! Előbb visz el téged az a farkas, mint engem! – mondta és szürke szemei gúnyosan csillogni kezdtek.

- Azt majd meglátjuk. Szerintem te jobban tetszenél Shann-nak, mint én. Biztos szemet vetne egy ilyen jóképű férfira! – próbáltam ugyanolyan ravasz maradni, mint eddig, és úgy tűnik, eddig nagyon jól alakítom a szerepemet: Jonathannak egy pillanatra leesett az álla, majd fölnevetett.

- Honnan veszed, hogy Shann nőstény? – kérdezte fuldokolva.

- Nem tudom, de azt igen, hogy valószínűleg nagyon tetszenél neki. – válaszoltam, mire Jonathan hátbaveregetett.

- Gyerekek! De jó kedvetek van. – szólalt meg Alambae gazda, amire nem számítottam, így idegesen felé kaptam a fejem. Észrevettem, hogy Jonathan-nak ez kimondottan tetszett és még gúnyosabban néz rám, mint eddig. Élvezed a helyzetet, nagylegény? Úgy döntöttem nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lásson összetörni a favágóval szemben.

- De Alambae gazda! Ma van az Őszünnep. Hiába, most még Shann sem tudja elvenni a jókedvemet! – feleltem mosolyogva.

- Igaz. Arra van az Őszünnep, hogy mulassunk! – Jonathan csak kis idő után szólalt meg, nyilván nem számított a favágóval szembeni önbizalmamra. Megkaptad, édes! Ne játssz egy farkassal!

Jonathan hirtelen elfordult tőlem és kinyúlt valamiért. Mikor újból felém fordult, észrevettem, hogy az egyik kezében egy korsó sör van, amit felém nyújt. Vonakodva ugyan, de elvettem tőle. Mit akarhat?

- Igyunk...

- Shannra! – magam is meglepődtem a kijelentésemen. Minek nyitottam ki a számat? – És a farkasvadászra – tettem hozzá sietve.

- Úgyvan! Shannra és a farkasvadászra! – a két férfi először megdöbbent, majd Jonathan ismét elvigyorodott. A magasba emelte a kupáját, majd még mindig vigyorogva kiitta. Én kicsit óvatosabb voltam, ezért lassan kezdtem kortyolgatni. Egész jó ízű volt, nem értem a bátyám miért nem engedi, hogy igyak belőle. Kicsit a fejembe szállhatott, mert a pultra csaptam a kupát. Jonathan-ra néztem, aki végig engem figyelt. Találkozott a tekintetünk, és nekem eszembe jutott egy aljas, de fortélyos terv, hogy hogyan tudhatnám meg a tervet. Őrült és kockázatos ötlet volt, de muszáj megpróbálni. Mélyen belenéztem Jonathan szemébe - aki még mindig nem vette le rólam a tekintetét – majd hirtelen elkaptam a fejemet.

- Csak egy kupával iszunk? – kérdeztem, és próbáltam nagyon csalódott lenni. Jonathan kicsit megdöbbent, de rögtön még egy korsóért nyúlt, amit odatolt elém.

- Te nem iszol? – kérdeztem és elővettem a legcsalódottabb arcomat.

- Sajnálom, Denny kedves, nem ihatok többet. – láttam rajta, hogy nagyon a kedvemben szeretne járni, de minden bizonnyal nem ihatott többet, hogy éjszaka ott lehessen a vadászaton.

- Csak még egyet! A kedvemért. – kérleltem, mire engedékenyen rám nézett.

- Csak egyetlenegyet! – felelte, majd Clove felé fordult és kért tőle még egy korsóval. Tudom, nem lenne szabad ezt tennem vele, de ez az egyetlen esélyem, hogy kiszedjem belőle, hogyan is akarják elkapni a farkast. Ha leitatom, ő nem lesz ott a vadászaton, és valószínűleg meggyűlöl engem, de ezt az árat megfizetem.

Egy szuszra ittam ki a korsómból a sört, majd ránéztem. Jonathan lassabban ivott, látszott, hogy betartja a határokat.

- Szegény Jonathan! Nem megy? Segítsek? – kérdeztem a tőlem telhető leggúnyosabban, majd egy hirtelen mozdulattal kikaptam a kezéből a kupát. Nagyon dühösen nézett rám, de nem érdekelt, megittam a maradék sörét.

- Nyuszi vagy, édes! – vigyorogtam rá. Egy kicsit elámult, majd egy szó nélkül fölkapott egy újabb korsót és ledöntötte. Csak néztem, majd elismerően bólintottam. Na, mi lesz? Még néhány korsó és bejött a cselem!

- Ki is a nyuszi? – kérdezte gúnyosan.

- Hát te – nyújtottam felé még egy korsóval.

- Most már elég, Denselle! Nem szabad többet innom. – mondta kissé szomorúan. Azonnal föltűnt, hogy a tekintete kissé zavaros. Vajon hányat ivott már előtte? Bár a mi sörünk gyenge, de akkor is odatesz az embernek.

- Mégis hányat ittál, kedves? Hármat, négyet?

- Nyolcnál tartok.

- Ugyan már! Az semmi. Én tizenöttel ittam a születésnapomon. – mondtam, de azt nem tettem hozzá, hogy egy farkasnak ez meg sem kottyan. Jonathan megdöbbent.

- Ne viccelődj, kedves... – kezdte, de ekkor az orra alá dugtam a következővel.

- Meg sem kottyant – suttogtam kihívóan. Láttam rajta, hogy visszautasítana, de nem merte megtenni, mert akkor romba dőlt volna a becsülete. – Vagy félsz, hogy egy lány többet tudna inni nálad? Fogadni mernék, hogy legyőznélek! – mondtam dacosan és mélyen a szemébe néztem.

- Elfogadom a kihívást – válaszolta és őszintén mondom, meglepett, hogy egy percig sem habozott. – Clove! Húsz korsó sört ide! Te mennyit iszol, Denny drága? Ugyanennyit? Clove! Denselle-nek is adj húszat! – meg sem várta a válaszomat, ami kicsit rosszul esett.

- Azt mondtad, fogadjunk. De miben? – fordult ismét felém. Kicsit haboztam, mert nem gondoltam komolyan, de úgy látszott ő nagyon is. Hirtelen eszembejutott, hogyan szabadulhatnék meg a farkasvadásztól.

- Ha én nyerek, nem hagyod, hogy a farkasvadász kapja el Shann-t, hozd el te, úgy, hogy a farkasvadász nem segít. – jelentettem ki. Jonathan egy pillanatig kővé dermedt a rémülettel vegyes csodálkozástól, majd összeszorította állkapcsát és lenézett rám.

- Csak ennyi? – kérdezte, mire én bólintottam. – Ha viszont én nyerek, adsz nekem egy aprócska ajándékot.

- Mit?

- Egy táncot. Az Őszünnepen.

- Rendben. – feleltem nyugtalanul. Megfogtam a kezét és megráztam, ezzel megkötve az egyezséget.

***

Egy apró láng, mely futótüzet indíthat el. Egy száraz szalmaszál, mely hamuvá éghet. Egy farkas, mely csak ölni képes, és a vadásza, mely csak vele kegyetlen.

Semmiben sem különbözök a tűztől. Én is egy láng vagyok, mely futótüzet indított el, és én leszek a szalmaszál, mely hamuvá éghet...

- Tisztelt falubeliek! Ezzel kezdetét vette az idei Őszünnep! – Morton hangja visszarángatott a jelenbe. Épp fölemelte a kezében tartott fáklyát, amivel az imént meggyújtotta a máglyát. Kicsit kába voltam, de csatlakoztam a falubeliekhez, akik teljes erejükből tapsoltak. Nem is értem, minek ez a nagy felhajtás a máglyagyújtás körül. Jó, tudom ez az ünnep kezdete, de akkor is.

Megszólalt a zene és a párok fölsorakoztak az első tánchoz. Nem sajnáltam, hogy én nem vagyok köztük, hanem örültem neki. Csak egy dolog bántott: azt, hogy örökké tartozni fogok Jonathannak, ha ma éjszaka nem táncolok vele.  Nem is igazán tudom, hogyan nyert, de azt igen, hogy nagyon leitattam. És ez most bánt. Úgy tíz korsóval ihattunk már, mikor Alambae gazda odacsődített hozzánk mindenkit. És persze mindenki fogadott valakire, aki persze Jonathan volt! Ez rosszul esett, de Jonathan már így is kissé szédelgett. Úgy tűnt sima győzelmem lesz, de, bevallom, megsajnáltam őt. Miattam csinálta és már így is elég részeg volt ahhoz, hogy megtudjam tőle azt, amit kell. Így hát hagytam nyerni. De persze csak én lehetek olyan szerencsés, hogy keresztülhúzzák a számításaimat! Alambae gazda hazavitte Jonathant, engem meg ottfogtak, hogy kivallassanak. Férfiak! Mindent hiába tettem. Tönkretettem Jonathan napját azzal, hogy megmentsem magamat, mert képtelen voltam kitalálni bármit is. Aztán persze azt sem sikerült megszereznem tőle, amit akartam. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen! Remélem azért nem haragszik rám nagyon. Ő is tudhatja, hogy Shann lehet, hogy el sem jön, és akkor megbocsátja nekem ezt az egészet. Kicsi korom óta jó barátok vagyunk vele, nem akarom egy ilyen ostobaság miatt elveszíteni őt. És ha rajtam múlik nem is fogom.

Egyre hangosabbak lettek körülöttem az emberek, és én ijedten vettem észre, hogy mind táncolnak. Hogy kerültem én ide? Csak állok itt, mint egy fatuskó, körülöttem mindenki táncol, és jól érzi magát, én pedig...hát tulajdonképpen mit is csinálok? Bambulok? Talán ez rá a legjobb szó. Inkább gyorsan kiiszkoltam a tömegből, reméltem, hogy nem láttak túl sokan. Az egyik percben még a várakozó falusiak szélén álltam, a másikban már a táncolók között. Jobban kell figyelnem! Próbáltam elvegyülni abban a tömegben, amely a táncolókat vagy a gazdákat nézte, akik kóstolót kínáltak az idei terményükből. Én is szívesen megkóstoltam volna azokat az érett szőlőket, szép almákat, vagy az idei gabonából kisült kenyereket. Mindent egy hosszú asztalra halmoztak fel, és kosarakban kínálgatták egymásnak. Annyira csábító volt, de nagyon féltem, hogy nem tudok parancsolni a farkasnak, mely bennem lapul, így inkább kihagytam a falatozást. Egyáltalán miért jöttem el? Semmi keresnivalóm itt, az lesz a legjobb, ha hazamegyek.

Megfordultam és próbáltam átverekedni magam az embereken. Már volt benne tapasztalatom, a nap folyamán szereztem épp eleget. Clove és Adele közölték velem, hogy nem kell a segítségem a kocsmában, pedig Adele-nek inkább pihennie kéne. Napok kérdése és megszületik a gyereke. Hogy lehet ennyire elővigyázatlan?

Persze most nem látni őket sehol, pedig tavasz óta az Őszünnepről beszélnek! Nem is értem őket, egyáltalán nem.

- Denselle! – a hang irányába kaptam a fejemet és csodálkozva vettem észre, hogy Hanry kiabál nekem, kezében egy méretes kupával felém, integetve.

- Gyere ide, Denny! Ne félj! Akarsz inni velünk? – kérdezte és a többi gazda felé bökött, akikkel egy asztalnál lopták a napot, vagyis az estét. Közelebb léptem hozzájuk, de túl nagy volt a tömeg, így sokszor nekem jöttek. Kénytelen voltam odakiabálni nekik:

- Nem, Hanry, eleget ittam Jonathannal.

- Gyere, na, Denny! Igyál velem a fiamra. – persze nem hagyta annyiban a dolgot, muszáj minden héten elismételnie, hogy fia fog születni. – Halljátok, emberek? Fiam fog születni! Igyunk a fiamra! – ordította mindenkinek, aki közel állt hozzá, majd megemelte a kupáját és a fenekéig itta. Csak a fejemet tudtam csóválni, már így is túl sokat ivott. A királynő gyémántláncára! Jonathan is ilyen állapotban lehet most? Jajj, remélem nem! Annyira elszégyelltem magam, hogy minél előbb el akartam menni. Hogy tehettem ezt vele, amikor ő mindig is jó volt hozzám?

Egy sötét zugba jutottam, amit csak egy fáklya világított meg. Az egyik oldalról egy ház fala vett körül a másik oldalról az emberek áradata. Próbáltam kicsit lenyugodni, de ez nem nagyon ment. Csak ekkor vettem észre, hogy a szívem őrült módjára ver. Mi zaklatott így fel? Hanry vagy az, amit Jonathannal tettem? Lehet, hogy mindkettő, de az is lehet, hogy egyik sem.

Csak néhány percre tudtam elfelejteni, hogy én vagyok Shann, hogy mit tettem és mi vár még rám. Az egész életem arról szól, hogy hogyan őrizzem meg a titkomat, és hogy hogyan éljem túl. Vajon anya hogy viselte? Anya! A farkasvadász! A falusiak! Ők vették el tőlem.

- Joff! – szaladt ki a számon, amikor megláttam a gubancos szőrű juhászkutyát. Abban a pillanatban mindent elfelejtettem: anyát, a falusiakat és a farkasvadászt.

Joff felém kapta a fejét és nyomban megpróbált rámugrani, miközben vidáman csaholt.

- Te hogy kerülsz ide, pajtás? – hajoltam le hozzá, hogy meg tudjam simogatni a kutyát. – Nem a birkákra kellene vigyáznod? Hah? – kérdeztem, de nem vártam választ. Nem is várhattam, hiszen Joff kutya volt, így nem tudott beszélni.

- Hogy vagy, te hős? Jól elintézted a farkast, ugye? – reméltem, hogy Joff dicséretnek veszi a szavaimat, még ha nem is értette őket. Látva a boldog ábrázatát, azt hiszem, nagyon büszke magára. Bár a lábát még nem igazán használja, Morton szépen meggyógyította.

Hirtelen bűntudatom támadt, hiszen Joff miattam sérült meg, miattam, nem tud rendesen járni. Olyan rosszul esett ez nekem, hogy az már elviselhetetlen volt.

- Úgy sajnálom Joff! Shann is nagyon sajnálja. – közelebb hajoltam hozzá és szinte belesuttogtam a kutya fülébe. Ezért is meg volt a hála, Joff jól képennyalt, kellett nekem odatartanom a fejemet.

- Te kis szemtelen! – dorgáltam meg kedvesen – Hát így kell viselkedni? Nem tanítottak meg a jómódorra? Adok én neked, buta kutya! – mondtam, majd jól végigdörzsöltem a hátát és az oldalát, amit kimondottan élvezett. – Ez most tetszik, ugye? Szemtelenkedni mertél velem, te kis szörnyeteg? – Joff az oldalára dőlt, majd a hasát felém fordítva vidáman csóválni kezdte a farkát. – Ezt még megemlegeted, örökké kísérteni foglak. Hallod, te bestia?

- Hallom. – felelte valaki a hátam mögül, amitől halálra rémültem. Megfordultam és szembe találtam magam azzal, akire a legkevésbé számítottam.

- Jonathan! Te meg hogy kerülsz ide?

- Az Őszünnepre jöttem.

- Nem az ágyat kéne nyomnod, annyi sör után? – kérdeztem, de Jonathan csak könnyedén fölnevetett, majd közelebb hajolt hozzám.

- Ezzel nem tudsz eltenni láb alól, kedves. – suttogta a fülembe.

- M...? – kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Szóval Joff-ot jobb társaságnak tartod, mint engem? – lenéztem a kutyára, aki még mindig vidáman csóválta a farkát és csillogó kutyaszemeit ránk szegezte.

- Valakinek vele is törődnie kell. Olyan magányos lehet szegény pára. Ráadásul ő üldözte el a farkast. – tettem karba a kezemet.

- Ó, igen, a farkas – felelte ő suttogva, miközben összehúzta a szemét.

- Mi az? – kérdeztem meglepve, de egy pillanat múlva már tudtam, hogy nem kellett volna kimondanom azt az utolsó mondatot.

- Mi is volt a fogadásunkban? Ha te nyersz, elhozom Shann-t a farkasvadász nélkül, de ha én...? Hogy is volt? Táncolnod kell velem? – nem válaszoltam, csak vettem egy nagy levegőt. Jonathan arcán vidám mosoly terült szét, miközben gúnyosan nézett le rám.

- Fogadtunk, emlékszel? Hmm? Úgy emlékszem én nyertem. Vagy tévedek?

- Nem.

- Nos, akkor az adósom vagy egy tánccal! – mondta és kinyújtotta felém a karját. Egy kicsit vonakodtam, de utána elfogadtam, mert nem akartam, hogy azt higgye, nem akarom megadni neki a tartozásomat. Elindultunk a táncoló párok felé, észrevettem, hogy Jonathan olyan úton vezet, ahol alig állták utunkat. Persze én mindig a tömeg kellős közepén vágtam át. Joff boldogan csaholva követett minket, amiért – legnagyobb meglepetésemre – hálás voltam, bár nem értettem, hogy Joff jelenléte miért nyugtat meg ennyire. De egyáltalán miért vagyok ideges? Ez csak egy tánc egy baráttal! Csak egy tánc! Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem több egy baráti táncnál, de nem tudtam. Hamarosan az okára is rájöttem. Megváltozott a légkör, valami furcsa volt a levegőben.

Jonathan tántorgott egy kicsit, látszott rajta, hogy még nem heverte ki a délutáni eseményeket. Sajnáltam érte, de ezzel a tánccal most rendezem a tartozást.

Egészen a táncolók sűrűjébe vitt, majd – nem túl kíméletesen – megragadta a karomat és maga felé fordított. Nagy levegőt vettem és hagytam, hogy vezessen. Eleinte féltem, mert még mindig részeg volt, így nem bánt velem valami gyengéden, de megérdemlem. Végülis én itattam le. Azután viszont gyorsulni kezdett a zene és vele együtt mi is. Párt váltottunk, táncoltam Alambae gazdával, Jack-kel, a juhásszal és Jonathan unokatestvéreivel. Nem is volt olyan rossz, már kezdtem élvezni, amikor a fáklyák fényei kialudtak és csak a máglya világított. Tudtam, hogy ez mit jelent, elérkezett az Ünnep egyik fénypontja: a borjúsütés ideje! Persze az igazi fénypont a lakoma, de ez fontos része az Őszünnepnek.

A sötétben maradtam egyedül, csak távolról világított meg a máglya fénye, épp, hogy csak látszottam az éjszakában. Néztem az embereket, amint nevetnek és kiáltoznak körülöttem, a táncoló párok a máglya köré gyűltek, hogy táncukkal fölizzítsák a tüzet. Ősrégi hagyomány. Szerencsére nekem nem kell ott lennem velük, már nem tartozom Jonathannak semmivel. De ő ezt is másképp gondolta. Mindig a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel, és ez most sem volt másképp. Jól meglepett hátulról, ahogy átkarolta a hasamat.

- Most meglátjuk ki is a nyuszi! – suttogta kihívóan, majd megragadott a derekamnál fogva és magához húzott. Nem értettem, hogy mit akar tenni, de azt tudtam, hogy mit akar mondani. Újból előtört belőlem az a különös érzés, hogy valami furcsa van a levegőben. De már tudtam, hogy mi az. Jonathan magához szorított, és akármennyire is részeg volt, tudtam, hogy tisztán gondolkodik. El akartam tolni magamtól, de nem ment. Megőrjített a közelsége, eluralkodott rajtam a nyugalom, nem volt bennem semmi, csak üresség. Képtelen voltam gondolkodni, éreztem, hogy nem csak egy tánc lesz. Hűvös volt az éjszaka, mégsem fáztam, mert a Jonathan testéből áradó forróság melegített. Nem mondott semmit, de nem is kellett, mert nem tudtam volna rá reagálni, úgy ahogy semmi másra sem. Megérezhette, hogy ő ’győzött’, mert kihasználta az alkalmat. Már csak azt éreztem, hogy ajkai forrón tapadnak az enyémhez...

Öhmm, tudom sokat késtem, de ez van. Nem lett olyat jó, mint a képzeletemben, de próbáltam olyanná tenni. Hát, jó olvasást!! :D