2013. április 5., péntek

10. fejezet - Jégcsillagok

Sziasztok!
Késve ugyan, de meghoztam a frisset. Ez inkább cselekményleírást tartalmaz és talán nem is lett valami csodás - sőt, egyenesen rossz lett - de olyan jó volt megírni. Meg aztán a következőt jó hosszúra és eseménydúsra tervezem. Addig is jó olvasást! :)



Borongósan indult a reggel. A nap már nem sütött ki, az eget súlyos felhők takarták, és esővel fenyegettek. A levegő hűvös és szinte fojtogatóan párás volt.
Shann fölkelt a száraz avarról és a reggeli hidegben leosont a patakhoz, melynek vize a part menti kövek között megfagyott. Fáradt volt és elnehezültnek érezte a testét; sebe még mindig nem gyógyult meg teljesen, az éhség pedig ismét erőt vett rajta. Legszívesebben lefeküdt, és sosem kelt volna többé fel. De ezt nem tehette meg, mert akkor a farkasvadász győzne.
Nem engedhette meg magának, mert ő volt Shann; Shann, aki mindig győz.
Lehajtotta a fejét és kortyolt a patak jeges vizéből. Úgy érezte, mintha lefagyna a nyelve, de azért csak teleitta magát. A tél beálltával valószínűleg ilyenre már nem lesz többet lehetősége.
Fölemelte a fejét és azon gondolkodott, hogy hogyan szerezhetne magának valami élelmet. Még tapasztalatlan vadász volt, ezért ez nem volt könnyű feladat. Lassan körbejárta tekintetével az erdőt, a fákat, a zord tájat, mintha attól várna megoldást, de semmi haszna nem volt.
Csak egy ősöreg fának a törzsén kopogtatott egy madár, jó magasan, hogy még véletlenül se lehessen belőle reggeli.
Shann elszontyolodott. Ha nem talál ki valamit sürgősen, még télvíz elején éhen fog halni.
Mancsai átfagytak a jeges víztől, ezért kibotorkált a patakból és behúzódott egy kidőlt fa takarásába. Ugyan nedves és lyukas volt, még a szél is átfújt a törzsön és semmi meleget nem adott; több volt a semminél. De még mielőtt leheveredhetett volna, észrevett a távolban valami szokatlant. Csak nem egy kardpenge csillog ott?
Shann megbújt a törzs mögött és átdugta a fejét az egyik hasadáson, hogy csak a feje látsszon.
A patak túloldalán, az emelkedőn, nem is olyan messze tőle egy lovas állt. Pontosabban a patak partján guggolt, kezével a vízben matatva, mellette állt a lova, aki fejét lehajtva ivott.
Shadowfax – ismerte föl a lovat.
Bár jó oka lett volna rá, Shann mégsem riadt meg. Már úgysem lenne értelme. Itt volt a farkasvadász alig húsz méterre tőle, most igazán nem veszíthette el a hidegvérét. Ebben a pillanatban Tristan az erősebb.
Shadowfax fölemelte a fejét és egyenesen arra nézett ahol ő bujkált, bár nem vette észre, elsőre. Shann beleolvadt környezetébe, bundája tökéletes álcát nyújtott a korhadt fában.
Ha most a ló megrémül, akkor Tristan észreveszi, és újból futhat az életéért. Csak abban reménykedett, hogy a szürke nem fog megbokrosodni.
Már látta maga előtt, ahogy Tristan utána veti magát, majd vad harc közepette elvágja a torkát, mikor Shadowfax szinte barátságosan biccentett a fülével. Mi a pokol? Csak nem fölismerte őt?
Shadowfax érdeklődve, nyakát nyújtogatva bámult rá, majd tett egy óvatos lépést felé. Csak nem tudja a ló, hogy ő Denselle? Minden bizonnyal, tudja.
Shann vidáman biccentett felé, mire Shadowfax meglóbálta a füleit és lehajtva a fejét szaglászni kezdett.
Shann-nak eszébe jutott, hogy mikor először látta a lovat, nem csak összebarátkozott vele, de csemegét is adott neki. Szinte mosolyogni támadt kedve, ahogy elnézte a jutalmát kereső állatot.
Szívesen maradt volna még, de azzal azt kockáztatja, hogy Tristan is észreveszi őt. Egy utolsó barátságos mozdulattal eltűnt a fa mögött, majd Shadowfax csak azt látta, ahogy lassan elindul a patak mentén és beleveszik a távolba.
Shann teste lassan átmelegedett, ahogy a patak mentén futott. Már nem érezte azt a zsibbasztó hideget, amit reggel tapasztalt, és mintha a levegő hőmérséklete is emelkedett volna egy kicsit, de a nap továbbra sem bújt elő.
Jócskán maga mögött hagyta Tristant és a lovát, kilométerek választották el őket, de nem lehetett biztos benne, hogy nem fogja követni.
A patak egyre gyorsabban vágott át a medrén, majd egy kisebb vízesésben végződött. Shann lenézett és látta a durva, fehér habokat és hallotta a víz dörgését odalenn. Egy tóban végződött a patak, majd folytatódott tovább egy szélesebb mederben.
Shann türelmetlenkedett egy kicsit, vacillált, hogy leugorjon-e, majd döntött. Behomorította a hátát, megtámasztotta a testét elülső lábain, majd a tóba vetette magát.
A jéghideg víz ezernyi apró, szúrós csillagként bökött testébe, úgy érezte, mintha egy fagyos tengerbe ugrott volna. Minél előbb ki akart úszni, de ekkor valami hozzásimult.
Nyálkás, csúszós testek vették körbe minden irányból, és undok módon össze akarták őt nyomni. Csak nem egy tavi szörny él ebben a pocsolyában?
Shann alig tudta palástolni megdöbbenését, majd a víz alá dugta a fejét, hogy szembeszálljon az állattal.
A halraj azon nyomban szétnyílt, ahogy a farkas teljes testével a víz alatt volt. Óriási, több kilós, szürke halak voltak, fenyegető tekintettel, Shannt viszont ez nem zavarta. Csak egy gondolat motoszkált a fejében: élelem!
Nem készült föl, hogy túl sok időt töltsön a víz alatt, ezért fogytán volt a levegője. Kitátotta száját és megpróbálta megcsípni a hozzá legközelebb lévő bestiát, de elvétette.
Prüszkölve kapta ki a fejét, majd dugta vissza és egyre nagyobb élvezettel kapkodott az uszonyosok után. Már-már játéknak tekintette az egész élelemszerzést, mikor valami tompán roppant a víz alatt, és állkapcsában egy méretes hal vergődött szabadságért.
Egy percet sem vesztegetett; kiúszott a partra, lerázta magáról a vizet és hozzálátott a falatozáshoz. Gyomra félig már tele volt, jóleső érzés töltötte el, és aludni támadt kedve, de újból a vízbe ugrott. Ki tudja, mikor bukkan újra egy ilyen aranybányára?
Kis idő múlva egy újabb tisztességes méretű hallal a pofájában bukkant elő, és dobta a kövek közé, messze a víztől. Kicsit sem érdekelte, hogy áldozata vergődik még, egy pontos mozdulattal elérte, hogy nyugton maradjon.
A fáradság már-már ólomsúlyú volt a harmadik hal után, Shann érezte, hogy egy falatot sem tudna már enni. Teli hassal, jóllakottan elterült egy fenyő alatt, és hamar álomba zuhant.
Valamikor az éjszaka közepén ébredt fel. Először nem is értette mi olyan szokatlan, majd rájött, hogy teli hassal sokkal jobban kipihente magát, mint üres gyomorral. De nem ez volt az egyetlen, ami zavarta.
Egészen a földhöz szorította a fejét és kipislogott a fenyő alól. A túloldalon, pontosan vele szemben tűz égett, rajta egy félig elfogyasztott hal parázslott. Arrébb, egy fához kikötve eszegetett Tristan Shadowfaxja.
A pokolba, hol lehet a farkasvadász? Shann hiába kereste a szemével, nem találta, csak azt tudta, amíg a helyén marad, nem lehet semmi baj. Tristan még erővel sem tudna a fenyő alá jutni, míg ő könnyen meghúzhatja ott magát.
Vagy talán az lehet, hogy már tudja, hogy ő ott van, és csak azt várja, hogy előjöjjön? Mert azt aztán lesheti!
Shann még jobban hozzásimult a fenyő kérges törzséhez és megmoccanni sem volt hajlandó. Percek, vagy órák telhettek el, mire történt valami.
Shann azon kapta magát, hogy a túloldalt fürkészi. Tristan egy elégedett medve morgásával fordult a másik oldalára, és aludt tovább csendesen. Tehát nem tudja, hogy Shann ott van!
Meglepve kapta fel a fejét és egészen a fenyő széléig osont. Még Shadowfax sem tudja, hogy a túloldalról figyeli őket! Micsoda tökéletes alkalom!
Előmászott rejtekhelyéről és egészen a patak széléig ment.
Shadowfax most sem méltatta egyébre, mint egy baráti dobbantásra, evett tovább nyugodtan. Jó paci – gondolta Shann, és figyelme újból a fiúra terelődött. Az békésen aludt, mintha nem is az erdő közepén, hanem a saját ágyában lenne. Shann biztosra vette, hogy nagyon is éberen alszik.
Mikor jobban szemügyre vette, megtalálta a kardját is. Ott volt közvetlenül mellette, hogyha esetleg valaki megtámadná, azonnal tudjon harcolni.
Shannban perzselő harag gyulladt, azzal a karddal okozta a sérülését, ami – valószínűleg – örökre nyomot hagy. Vajon mit tenne, ez a kisfiú, ha elveszítené?
Olyan élvezetet érzett, amit már évek óta nem. Bosszúvágy, csillapíthatatlan bosszúvágy és jeges akarat és még valami. Káröröm?
Shann fölnézett a szürke, komor égre és eltökélten elindult Tristan felé. Bátran belevetette magát a vízbe, úgysem hallja, hogy felé tart, a vízesés dübörgése elnyom minden más zajt. Nem érdekelte, hogy bundája átázik és csurom vizes lesz, csak az számított, hogy megszerezze a kardot és ha teheti megfossza tőle tulajdonosát.
Shadowfax kíváncsian és egy kicsit feszengve kapta fel a fejét, mikor kimászott a vízből és jól megrázta magát. Továbbra is nyugodt maradt, de szemével figyelmesen követte a hatalmas farkast.
Shann tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Ha Tristan felébred, újból megtapasztalhatja, milyen érzés, ha egy kardpengét szúrnak az oldalába. Finom, könnyed lépésekkel indult meg ellensége felé, miközben egy percre sem vette le róla tekintetét.
Már csak három lépés; már csak kettő; csak egy. Megállt a kard mellett és szemével a fiút figyelte. Nyugtalanul aludt, szemét idegesen forgatta álmában, és szabálytalanul vette a levegőt. Ha nem siet, újból megcsodálhatja azokat az igéző zöld szemeket.
Shann óvatosan lehajolt és nagyon ügyelt rá, hogy minél halkabban vegye a szájába a kard markolatát.
Úgy érezte, leszakad a feje a fegyver súlya alatt, de megacélozta izmait és a lehető leghalkabban tett egy lépést a patak felé.
Rettegés futott végig a gerince mentén, mikor Tristan idegesen megrándult. Csak nem megérezte a jelenlétét? Reménykedett benne, hogy nem így van, és a lehető meglassabban ellopakodott mellette. A fiú nem mozdult, ezért egyre gyorsabban szedte a lábát, egészen a patak partjáig.
Visszafordult és feszülten figyelt. Tristan már szuszogni kezdett, Shadowfax pedig még mindig némán bámult rá.
Ha siet a farkasvadász sosem tudja meg, hogy ő járt itt. Egyedül az erdő és a ló tudja majd a titkot.
Belegázolt a patakba, de csak a mellkasáig és elindult folyásirányba, pofájában a méretes farkasölő karddal.
Ha sikerül magvalósítania a tervét, és számításai bejönnek, akkor a patak sodrása gyorsulni kezd a hegyekhez érve. Csak egy rövid darabon kell cipelnie a fegyvert, utána már a víz elintézi a többit és soha senki, nem fogja megtalálni. És mivel a patakban indult el, nem fogja tudni követni őt, és azt sem fogja tudni, hogy ő lopta el a kardját.
 Shann boldog volt, hogy végre keresztbe tehet ellenségének.
Majd’ két órán át vitte magával a súlyos tárgyat, és már csak a szúró fájdalmat érezte a testében, mikor a patak vize megemelkedett és egy sziklás részhez érve őrült sebességre váltott.
Shann fölmászott a közeli sziklára - amit moha és valami csúszós nyálka borított – és a széléhez érve a vízbe ejtette a kardot.
A fehér és ezüstszínű habok másodpercek alatt elnyelték, és messze sodorták a pengét.
Shann megkönnyebbült. Nem csak, azért mert a farkasvadász már nem tudja megölni – hacsak nem a tőrrel – de azért is, mert már nem volt nála a kard. A nyomasztó érzés a nyakában csillapodni kezdett és sajgó gerince sem fájt már olyan eszeveszettül.
Megrázta magát és nyújtózott egy nagyot. Végre valami jó is történik átkozott életében.
Fölemelte a fejét és fölnézett az éjszakai égre. Nem látott sem csillagokat, sem a Holdat, csak tornyosuló felhőket. Eső készül – gondolta. Ha megárad a patak, a kardot sosem látja viszont senki. Tökéletes!
Még el sem kezdett örülni a gondolatnak, mikor megjelentek az első apró hópelyhek. Mindjárt a legelső Shann fekete orrán landolt és pihent meg.
Egy kicsi, ezerágú, gyönyörű hópehely - ez a jutalom a tettemért.