8. fejezet - Egy csillagos éjszaka

Hellóbelló népecskéim!
Oké, bevallom, hogy erre a hónapra legalább 3 bejegyzést terveztem...na már most ez nem jött össze, de sose baj majd legközelebb! Eléggé este van, épp ebben a pillanatban fejeztem be a fejezetet, és nem is húznám az időt, mert elég húzós hét áll előttem. Próbáltam beleadni szívemet-lelkemet ebbe a fejezetbe ( kissé erős túlzás ) szóval...vélemény csak kulturáltan! :DD

8. fejezet – Egy csillagos éjszaka

A lemenő nap arany és vörös színbe vonta be a tájat; az erdő megtelt haldokló fényével. Olyan volt, mintha aranyport szórtak volna a lombokra, ami lassan lehullik a földre, majd semmivé lesz. A ragyogás lassan elhalt, a vörösség fakulni kezdett, az árnyékok megnyúltak, hogy belevesszenek a közeledő éjszaka sötétségébe.

A sötétzöld lombok lassan feketévé, fenyegetővé váltak az egyre sötétedő égen, majd megjelent egy távoli fenyő mögött a Hold. Előbb fakó, halványkék, majd búskomor sötétség lepte el a fenyveseket, amit fokozatosan megvilágított a fogyó Hold ezüstös derengése.

Kis idő múltán előtűnt az Esthajnalcsillag az immár mélykék égen, és vele együtt még ezer másik.

Shann kidugta a fejét a bozótosból - amiben eddig szaglászott - és fölnézett. Az erdő sűrű lombjai eltakarták az eget, de még így is látszódtak a csillagok az éjszakai égen. Olyanok voltak, mint megannyi apró tündér, akik csendesen figyelik őt és vigyáznak rá. Shann szerette az ilyen éjszakákat. Évekkel ezelőtt sokat járt ki az anyjával, csak, hogy megtanulják a csillagok állását és megfigyeljék őket. De mostanában nem törődött velük, úgy érezte, elárulták őt azzal, hogy nem vigyáztak az édesanyjára. Most mégis úgy gondolta, hogy ezen a nehéz éjszakán hű társai lesznek, és csak bennük bízhat meg. Ők voltak a legjobb barátai, akik végig vigyázni fognak rá és segítik, ha kell. Ott lesznek vele, egy pillanatra sem hagyják majd őt el.

Shann még mindig a távoli églakókat figyelte, majd hirtelen ugrott egyet és meglódult előre. Átvágott a bokrokon, kikerülte a fákat, fölszaladt a lejtőkön, majd vissza az emelkedők oldalán. Pontosan tudta, mire van most szüksége, hogy mit keres ahhoz, hogy még közelebb legyenek hozzá a csillagok.

Még egyszer az anyja mutatta neki ezt a rejtekhelyet a hegy lábánál, az erdő közepén. Ez volt az ő búvóhelye itt, ahol senki sem zavarja, ahol egyedül lehet. Öt éve járt ezen a helyen utoljára. Öt éve, amikor az anyja elment.

Shann megállt és hegyezni kezdte a fülét. Szinte nem változott semmi. A szikla ugyanolyan szürke és sima volt, a kilátás ugyanolyan lenyűgöző, talán csak a fenyők lettek magasabbak.

Volt egy óriási sziklakiszögellés a hegy oldalában, az erdő mélyén, amit még ember sosem látott. Ide csak a farkasok tudtak följutni, csak nekik volt meg hozzá az egyensúlyuk. Egy meredek és keskeny csapás vezetett föl, amit lassan benőtt a növényzet. Senki sem tudta, hogy a hideg, komor szikla valójában mennyi kincset rejt magában. Denny sokat nevetett a falusiakon; ha tudnák, hogy mit rejt a hegy, már rég a leggazdagabb falu lehetne Greenwood az egész országban.

Ez a helyet Farkas-sziklának nevezték el, még az ősei több száz éve.

Shann lassan elindult előre, a szikla széléhez, mely egy meredek szakadékban végződött. Gondosan kikerülte a repedéseket és lyukakat, melyben megmaradt az esővíz. Átlépte a gyökereket, átvágott a fenyők fekete árnyékán.

Talán ez volt a legkülönösebb hely a környéken. A szikla magasan volt, a hegyből ’nőtt’ ki a közepénél, és talaj is alig volt, mégis rengeteg fenyő és virág növekedett a szikla két szélénél. Ezért is volt annyira rejtett a Farkas-szikla, mert csak az elejét lehetett látni, oldalról és hátulról takarta az erdő.

Shann lenézett az előtte elterülő völgybe, majd a távolba meredt. Innen alig látszódott a falu, csak a templom fényei voltak kivehetőek. Akármerre fordította a fejét, csak a végtelen fekete erdőt látta és a hegyeket.

Lassan lehajtotta a fejét és a lábainál lévő tócsába nézett. Nem Denny, hanem Shann nézett vissza rá. Nem egy embert látott, hanem egy farkast. Egy farkast kék szemekkel, hófehér és sötét bundával, kíváncsian felmeredő fülekkel. Nem is tűnt annyira veszélyesnek.

A tükörképe mögött kirajzolódtak az égen a csillagok. Hét éve, pontosan ebben a mélyedésben lévő vízben látta meg a tükörképét, akkor fogadta el, hogy ő Shann. Akkor még élt az anyja.

Megrohanták az emlékek, az érzések, keveredett benne a boldogság a szomorúsággal, a jó a gonosszal. Hogy tudja egy farkas kifejezni az érzelmeit?

Fölemelte a fejét és a csillagokra nézett, majd hosszan és hangosan vonyítani kezdett...

Tristan

Greenwoodban a csillagok sokkal szebbek, mint otthon. Ott csak néhányat lehet látni, akkor, amikor tiszta az ég. Itt több ezret.

Annyira nyugodt és csendes minden, mintha ma éjszaka nem valami szörnyűségre készülnénk, hanem egy békés erdőjárásra. Mintha nem hallanám a fegyverek hangját, a lovak horkantásait, a vadásztársaim kiabálását. Ezek a csillagok nem tudják, hogy ma elveszek egy életet. Azt ’gondolhatják’ rólam, hogy egy békés fiú vagyok Wildecastle-ből, olyan ember, aki nem akar ártani senkinek. Csalódniuk kell, és akkor mi lesz? Vajon elmondják a társaiknak, hogy milyenek a farkasvadászok? Hogy ők a gonoszak és a kegyetlenek, nem pedig a farkasok?

- Mit tegyek? – súgtam feléjük. Ma mindenképp hajtás lesz, már csak azt kell eldöntenem, hogy meg akarom-e ölni azt az állatot. De mi van akkor, ha Denselle tévedett és nekem igazam volt? Akkor nem egy farkast öltem meg, hanem egy embert.

Kétségbeestem. Ezektől, a fényes égitestektől vártam a választ, de nem kaptam meg.

Egy farkasvadász sosem lehet bizonytalan! Apám mindig ezt mondogatta nekem a kiképzésem alatt. Azt viszont sosem mondta, hogy mit tegyek akkor, ha mégis az vagyok. Igen, bizonytalan vagyok!

Fölemeltem a fejemet és fölnéztem az égre. Annyira ragyogó, annyira békés, annyira barátságos. Nekik semmi gondjuk sincs. Ránk vigyáznak. Nekem is van ott egy csillagom, aki rám vigyáz. Vajon Shann-nak is van?

Mintha válaszolni akarna, abban a pillanatban meghallottam Shann távoli üvöltését. Hosszú volt, távoli – és meglepetésemre – elkeseredett. Mintha érezné, hogy mi vár rá, mintha nyomná valami a szívét. Ez az üvöltés nem a harci kedvnek szól, ez fájdalmas volt. Talán mégis Robert apja az?

Dinamikus lépésekkel elindultam a lovam és a társaim felé. Néhányuk már a nyeregben ült, mások még egyszer utoljára leellenőrizték a felszerelést.

- Indulnunk kell. Shann odakint van. – fogtam a kezembe a gyeplőt. Belehelyeztem bal lábamat a kengyelbe és fölhúztam magamat.

- Tehát mégsem falubeli? – érdeklődött reménykedve Jonathan.

- Azt majd meglátjuk. Majd meglátjuk. – feleltem és elindítottam Shadowfaxot az erdő felé.

A házaknál emberek jelentek meg, akik minket néztek. Gyerekek bújtak az anyjukhoz, akik védelmezően átölelték őket. Szinte kissé félve tekintettek ránk. Mondjuk tizenkét állig felfegyverzett lovas nem mindennapi látvány lehet ebben a faluban.

Szinte mindenki eljött, de valahogy nem érdekelt, hogy hányan jelentek meg. Csak egyvalakit kerestem köztük, de a sötétben nehezen vettem ki az arcokat. De mégis azt a személyt, akit kerestem, nem pillantottam meg.

***

Közelednek – gondolta Shann nyugodtan. Minek is idegeskedne, a falusiak és Tristan úgy sem tudják, hol van. Lassan leügetett a szikláról – vigyázva nehogy a mélybe zuhanjon – majd megtorpant egy bokor takarásában.

Éjfél körül járhatott az idő, Shann kissé boldog volt, már csak hat óra és vége ennek a szörnyű éjszakának. Lehetne rosszabb is.

Kibújt a takarásból és szimatolni kezdett. Nem jártak emberek a közelben, viszont nemrég mászkált arra egy büdös borz. Shann borzadva fölkapta a fejét és menekülni kezdett. Ha az állat még mindig ott van, és veszélyesnek titulálja őt, akkor lesz számára egy kis ajándéka. És azok nem a vadászok lesznek...

Már jócskán eltávolodott a rejtekhelyétől, mikor meghallotta a lovak patáinak dübörgését.

Körülbelül tíz lovas lehetett, fegyverekkel felvértezve. Úgy egy mérföldre lehettek mögötte. Kitűnő hallásának köszönhetően hallotta, ahogy kardjuk nekicsapódik a nyeregnek, ahogy kiabálnak, és hallotta a lovak patáinak ritmikus ütemét is.

Milyen ostobák! Minden állat – beleértve őt is – elbújna, ha meghallaná a közeledő menetet. Inkább csendben kellene lenniük, mert így mindig tudni fogja, hol vannak. Vagy ez csapda lenne?

Shann úgy döntött, jobb lesz, ha elrejtőzik előlük, így átbújt egy fa kiálló gyökerei alatt és szélsebesen száguldani kezdett. Akármennyire is hangosak, az még nem azt jelenti, hogy kímélni fogják őt.

A sötét erdőben is jól tájékozódott, de ez az üldözőire már nem volt igaz. Csak ekkor jutott eszébe, hogy ő tökéletesen lát sötétben is, még a vadászok csak annyit látnak, amennyit a Hold és a csillagok megvilágítanak. Hatalmas előnye van, mégsem bízta el magát.

A dübörgés szűnni kezdett mögötte, a kiáltások halkultak, már eléggé lehagyta őket ahhoz, hogy megálljon és döntsön, mit is fog tenni. El kell rejtőznie. Legnagyobb szerencséjére a föld tele volt a lehullott falevelekkel, így nyoma alig maradt. Még Jonathannak is nagy kihívás lenne megtalálnia őt a nyomai alapján.

Shann lihegett egy kicsit, próbált pihenni, de valami zavarta. Fölnézett, de a lombok eltakarták előle az eget. Ha nem látja a csillagokat, ők sem látják őt, és akkor nem tudnak segíteni neki. Szüksége volt az églakókra.

Újból nekiiramodott, a legközelebbi kis tisztást kereste, ahol fölnézhet az égre. Nem kellett messzire mennie, néhány perc után megtalálta azt, amit keresett.

Csendes volt minden, mégsem mert kimenni a fák takarásából. Volt valami különös ebben a helyben, mintha nem lenne minden rendben. Pár percig csak gondolkodott, hogy mi lehet a zavaró tényező. Nem látott és nem hallott semmit. Talán az lehet a baj, hogy már nem hallja a lovakat? Pedig kéne!

Megmozdult valami a sötétben...egyenesen felé tartott. Shann nem tudta mi az, de azt látta, hogy nagy és nem éppen barátságos.

A következő pillanatban már a tisztás közepén állt, és ott, ahol pár másodperce volt, egy lándzsa állt ki a földből. A falusiak gyalog folytatták volna az üldözést? Hogy érhették őt utol?

Még mielőtt teljesen visszafordulhatott volna, előtűnt a rejtekéből a titokzatos támadó. Tristan! Shann megdermedt. Hogy kerül ő ide? Egyedül?

Már mindent értett. Hogy miért üldözték olyan hangosan a többiek, egyenesen Tristanhoz hajtották őt... Tökéletes stratégia! Tristan szemben várt rá. De honnan tudta, hogy ide jön? Végül is érthető, hiszen ő farkasvadász.

Tristan kirántotta a földből a lándzsát és vadul villogó szemeit rá szegezte. Shann úgy érezte, menten megfagy azoktól a jeges szemektől. Ahogy visszatükröződött zöld szemeiben a csillagok fénye az leírhatatlan volt. Erős karjába szorította a fegyvert, majd lassan felé fordította a hegyét.

Szinte sebezhetetlen volt; izmos mellkasára rásimult a fekete bőr, vállainál tüskék meredtek az ég felé, alkarjait fémlemezekkel erősítette meg.

Shann megrémült, sehol sem talált a fiún sebezhető pontot. Már értette, hogy miért tudott annyi farkassal végezni őelőtte.

Shann még akkor sem mozdult, mikor Tristan megindult felé, nekiszegezve lándzsáját, másik kezében egy tőrt tartva. Az utolsó pillanatban ugrott csak el előle, de akkor már késő volt. Tristan elől meg tudott szökni, de addigra körbevették őt a többiek. Szorult helyzetbe került, úgy érezte nincs kiút. A gyűrű egyre szorosabb lett, fenyegető szemek tapadtak a testére, minden férfi a halálát kívánta. Nem tudott úgy megmenekülni, hogy ne támadna, mégse morgott rá senkire. Várta a csodát, hogy a csillagok megsegítsék őt, vagy elhagyják, úgy, ahogy az anyját.

Mindegyikük arcán látszott, hogy arra számítanak, hogy a fenevad ki fog törni, és abba bele se gondoltak, hogy inkább meghúzná magát.

Úgy látszott az églakók mégis gondoltak rá. A sötét eget egy hullócsillag ezüstös fénye keresztezte, majd tűnt el a fák mögött. Mintha ez a csodás jelenség megzavarta volna támadóit – főleg a farkasvadászt – mert Shann egy nagyot ugorva ledöntötte a lábáról és mellette eliszkolva, az erdőbe futott.

Még hallotta a csalódott morajlást mögötte és Tristan dühös kiáltását, de nem törődött vele. Az életéért rohant, és előnye is volt. Üldözői lassabbak voltak nála, mivel nem lovakon, hanem gyalog kerítették őt be. De vajon hol hagyták hátasaikat?

Shann egy idő után észrevette, hogy arra menekül, ahonnan jött. Így valószínűleg elvezeti a falusiakat a sziklához, amit nem engedhetett meg magának. Egy hajtűkanyarral irányt váltott és a hegygerinc felé vette útját. Fölfelé meredek és csúszós volt az út, a föld még mindig nedves volt az esőtől és a levélszőnyeg sem volt összefüggő a talpa alatt, így nehezebben tudott haladni. Már jó ideje futott, mikor fölért a hegyre. Egy pillanatra megállt, hogy pihenjen egy kicsit, de nem merte túl hosszúra nyújtani az álldogálást. A vadászok bármikor rátalálhatnak. Shann körülnézett, hogy merre is menjen tovább. Eddig jól ismerte az erdőt, de nagyon keveset járt a hegy túloldalán, így itt nem tudta a járást.

Lassan elindult lefelé, kerülgetve a fákat és a letört ágakat, csapást csapás követett. Próbált egyre gyorsabb lenni, mert bár nem hallotta a vadászokat maga mögött, tartott tőle, hogy ott vannak a nyomában.

Újból emelkedni kezdett a talaj, még magasabbra kellett menni a hegyen, hogy át tudjon vágni rajta. Bár már lassan a hegy tetején volt, itt olyan sűrű volt a növényzet, hogy a levelek, szárak és ágak a szemébe csaptak. Már csak pár lépés választotta el a szabadulástól, már csak egy bokron kellett átjutnia...és ott állt ő. Csak rá várt. Ott állt két fa között, mögötte a tiszta ég, a csillagok és a szabadságot jelentő gerinc.

Kis terpeszben állt, bal karját lógatta, míg a jobban a kardját tartotta. Szemei egyenesen rá szegezte, ruhája hasonlított a többiekére. Hátulról megvilágította őt a csillagok és a Hold fénye. Igazi angyal volt!

Úgy tűnt Jonathan nem akar támadni. Shann közelebb lépett hozzá, óvatosan, félve, nehogy azt gondolja róla bántani akarja. Magasra emelte a fejét, hogy Jonathan arcába tudjon nézni, szemeivel hol az egyik, hol a másik szemébe nézett. Már elég közel állt hozzá, ő mégsem mozdult, csak szaporábban vette a levegőt.

Miért nincs a többiekkel? Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy ő nem volt ott a falusiakkal és a farkasvadásszal. Ő mindvégig távol maradt, de miért? Talán rájött, hogy ő Denny?

Shann barátságosan mordult egyet, és enyhén fölemelte jobb lábát, mintha csak azt akarná megtudni a fiútól, hogy lehetnének-e barátok?

Jonathan fájdalmasan nézett le rá, majd egy mozdulattal a földre dobta fegyverét, és suttogva a nevén szólította. Shann. Az ő szájából másképp hangzott.

Shann és Denny is annyira szerette őt! És most el kell hagynia...lehet, hogy csak elmegy, de lehet, hogy meghal.

Shann nem mozdult, csak letette a lábát, és figyelmét rá összpontosította. Ha nem tette volna...talán sosem érzi meg a jéghideg kardpengét az oldalában...

7. fejezet - Smaragdzöld szemek

Sziasztok, népek!!:)

Itt a friss, bár megmondom őszintén annyi a dolgom, hogy csak sebtében összekapkodtam. Jövő héten kb. öt dolgozatot fogunk írni, felelünk és kínoznak minket a tanárok, szóval egy percem sem lesz írogatni.Addig is olvassátok a hetediket! :Dd

Pusszantottam mindenkit ^^

7. fejezet – Smaragdzöld szemek

Denselle

Annyira meglepődtem a farkasvadász kijelentésén, hogy még megijedni is elfelejtettem. Még, hogy Shann egy ember! Ez ostobaság! Gondolkozzon már egy kicsit!

- Shann...egy...ember? – kérdeztem a döbbenettől bénultan. Már majdnem közöltem volna vele, hogy valószínűleg meglágyult az agya, mert ilyen biztosan nincs, amikor belém hasított a felismerés: rájött! És nem hónapok vagy évek kellettek neki hozzá, csak néhány perc.

Tudja, hogy Shann egy ember, csak még ő maga sem hiszi el.

Robert arcán hitetlenkedés, a farkasvadász arcán pedig még nagyobb döbbenet ült, mint az enyémen.

- Shann egy...ember? – kérdeztem meg újból, mire rám emelte a tekintetét. Döbbenet, bizonytalanság, kétely, és hitetlenkedés keveredett benne, éreztem, hogy nem hiszi el azt, amit – ő maga! – mondott, mert a józanész mást diktál.

Bólintott.

Hirtelen egy csepp kétely sem maradt a szemében, csak a sziklaszilárd magabiztosság.

- Shann ember! – felelte kissé remegő hangon – A nyomokból ez derül ki – mutatott lefelé.

Lenéztem, és ott helyben elsírtam volna magamat. Hogy lehettem ennyire ostoba? A sárban tökéletesen megmaradtak Shann óriási mancsainak, és az én csizmám nyomai. Látszott, hogy egy ember gyalogol a főtér irányába, majd az egyik lépés után már Shann mancsainak nyomai vezetnek tovább.

- Lehet, hogy hihetetlen, de nem bolondultam meg! Évek óta hajszolom a farkasokat, tudom, mit beszélek. Még sosem találkoztam hasonló nyomokkal. – folytatta, és újból leguggolt. Kezével lassan körbejárta a nyomokat, majd elismerően bólintott.

- Igen, ha hiszitek, ha nem Shann ember.

- Nevetséges! – fakadtam ki – Hogy lehetne Shann egy ember? – tártam szét a karomat, és szinte már nevettem kínomban. – Őrültség az egész! Azt akarjátok nekem mondani, hogy Shann, aki egy ragadozó, egy farkas, itt él a faluban, miközben megöli a társait? A barátait? A szeretteit? Komolyan elhiszitek azt, amit mondtatok? Mert én nem! Forduljatok Mortonhoz, mert elment az eszetek! Ezt senki sem fogja elhinni. És a többi farkas a világban is mind ember? Igen? Mi van a madarakkal? Azok is emberek? Vagy a birkák? Talán ők is? – hajoltam kissé előre, és éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. – Én ezt nem hiszem el! Shann farkas, az emberek pedig emberek. A nyomok pedig nem bizonyítanak semmit...!

- Denselle! Hallgasd végig Tristant! Ő itt a farkasvadász nem te. – felelte Robert nyugodt hangon.

- Elhiszed azt, amit mond? – kérdeztem kábultan. Bólintott. – Komolyan elhiszed? – hitetlenkedtem. – Robert, kérlek, hogy lehetsz ennyire vak? Egy igazi farkasvadász nem mondana ilyet! Egy igazi farkasvadász tudná, hogy ez hazugság. Ez boszorkányság! Átok! Kérlek, Robert, térj észhez! Hogy lehetne a farkas közülünk való? Elmondanád? Észrevettük volna! Eltűnt volna valaki! – ordítottam, és láttam, hogy elbizonytalanodik. – Erre csak egy megoldás van te is tudod. Az, hogy Shann farkas és nem ember, a farkasvadászod pedig csaló! – nem gondolkodtam, csak kimondtam azt, ami kikívánkozott belőlem. Menteni akartam a menthetőt, és nem foglalkoztam a következményekkel. Megrémültem attól, amit mondtam. A farkasvadász először csak döbbenten nézett föl rám, majd határozottan fölállt és elém lépett. Annyira közel volt, hogy éreztem az illatát...

Egy pillanatra jeges rémület öntött el a közelsége miatt; ha tudná, hogy én vagyok a farkas, akár már most szíven szúrhatna. De nem tette, csak lenézett rám, én pedig álltam a tekintetét.

Csak most vettem észre, hogy hozzám képest mekkora: széles váll, izmos test, és majd egy fejjel magasabb is.

Elképesztő, hogy ő lesz a vadászom! Az az ember, akinek olyan jól áll a fekete bőrruha, amely olyan jól kihangsúlyozza erős alakját.

Ez az ember most csak lenéz rám, keményen és várja, hogy meghunyászkodjam előtte. De nem tudja, hogy az a lány, akit térdre akar kényszeríteni, maga Shann és, hogy erősebb ellenfél lesz, mint gondolja.

- Csaló vagyok? – kérdezte halkan – Úgy gondolod te jobb farkasvadász lennél? Láttál már egyáltalán farkast? Harcoltál már egyel is? Azt hiszem nem, de én igen! A ti Shannotok egy ember, de ha nem hisztek nekem, elmegyek és kapjátok el egyedül! Kétlem, hogy sikerülne. – mondta és még közelebb jött hozzám.

Képtelen voltam megszólalni. Nem a szavain döbbentem meg, nem is azon, hogy olyan közel áll hozzám, hogy a mellkasa lassan az enyémhez ér, hanem, ahogy rám néz.

Azok a gyönyörű smaragdzöld szemek! Olyan áthatóan figyelnek, hogy azt hittem darabokra szakadok. Mintha ott helyben föl akarna falni. Képtelen voltam elszakítani a tekintetemet az övétől.

- Nos? Csaló vagyok? – kérdezte suttogva. Nem tudtam mit felelni, azok a szemek egyszerűen megbabonáztak. Legszívesebben térden állva könyörögtem volna valamiért, ami megmenthet ebből a szorult helyzetből.

- Denny!...Tristan? – hallottam egy hangot a hátam mögött. Nem kellett megfordulnom, tudtam ki az.

- Te lennél a farkasvadász? – kérdezte és közelebb jött.

Égni kezdett az arcom, éreztem, ahogy elönt a pír. Csak ekkor jöttem rá, hogy nagyon zavar, hogy ő ennyire közel áll hozzám. A fene!

Hirtelen megjött a hangom. A megkönnyebbülés már szinte édes volt számomra.

- Mondd el neki, farkasvadász! – szólítottam fel. – Mondd el, hogy mi is Shann! Hogy ki ő! – erőteljes hangnemben beszéltem, mire még keményebben meredt rám. – Vagy nem mered? Előtte már nem vagy olyan kemény, farkasvadász?

- A nevem nem farkasvadász, hanem Tristan! Tristan Hammond! Gondolom már hallottad az elmúlt órában egy párszor. – vetette oda.

- Nos hát...mondd el, amit nekünk mondtál...Tristan! – Tristan mély lélegzetet vett, majd továbbra is rám nézve elmondta, amit hallani akartam.

A reakció várható volt...egy pillanatig meg sem bírt szólalni, csak kapkodta a levegőt és hitetlenkedve meredt maga elé. Aztán kimondta, azt, amire a legkevésbé számítottam.

- Elhiszem.

Felé kaptam a fejemet, erővel szakítva el tekintetemet Tristanétól, és dühösen néztem rá.

- Hogy mondhatod ezt Jonathan? Hogyan?

- Ő Hugh Hammond fia, Denny. A legkiválóbb farkasvadászok egyike! Hiszek neki. – felelte.

Levegőt is alig bírtam venni a csalódottságtól. Visszanéztem Tristanra, aki gúnyosan nézett vissza rám. Legszívesebben beleordítottam volna az arcába, hogy ezúttal ő nyert, de a harcnak még koránt sincs vége.

- Denny, kérlek, ne haragudj rám! De nem mondhatom azt, amit hallani szeretnél. Tudod mi volt az Őszünnep éjszakáján...Olyan ismerősek voltak a szemei. Ismertem őt, érted? Most már tudom miért... – kezdett magyarázkodásba, de én már nem hallottam. Elléptem Tristantól; már fullasztónak találtam a közelségét, csak kapkodtam a fejemet Jonathan, Robert és őközte.

- Denny? Megnyugodnál? – kérdezte Robert lágyan és meg akarta fogni a karomat, de én elhúzódtam tőle. Megráztam a fejemet, és amilyen gyorsan csak tudtam futásnak eredtem. Nem akartam többé velük lenni, bántam, hogy idejöttem, bántam, hogy nem mentem el már tegnap.

Lelepleződött a titkom, nem tudtam megőrizni. Nem tudtam megőrizni! A királynő gyémántláncára, nem tudtam megőrizni! Többé már nincs titkom, többé már nem csak magamnak és Shann-nak vagyok a farkasa, hanem az egész falunak. Mindenki tudni fogja, és akkor hogyan tovább? Nem mehetek ki, nem csinálhatok semmit, mert akkor mindenki rájönne. Ó, te jó ég!

Alábecsültem ezt a Tristant. Sokkal okosabb, mint gondoltam. Túlságosan is okos!

A házunk elé érve, előkaptam a rejtekhelyről a kulcsot és kinyitottam a zárat, majd bevágtam magam mögött az ajtót. Próbáltam megnyugodni, ezért nekidőltem, és mélyeket lélegeztem. A szívem nem csak a futás miatt vert hevesen, hanem a félelem miatt is.

Most azonnal el kell innen mennem! Elfogyott az időm, túl sokat vártam. Estére már mindenki tudni fogja, hogy Shann egy ember és keresni kezdik...addigra már nem akarok itt lenni.

***

- Te meg mit művelsz, kishúgom? – toppant be Clove az ajtón. Fölkaptam a fejemet; épp egy kis élelmet próbáltam az erszényembe gyömöszölni.

- Szóval döntöttél? – kérdezte – Megkeresed őt?

- Túl kell esnem rajta... – feleltem, de nem a kérdésére válaszoltam.

- Ugye tudod, hogy Shann odakint van? – húzta föl a szemöldökét. Csak bólintottam.

- Meg is ölhet téged. Gondolkozz már egy kicsit, Denny!

- Nem, Clove! Shann nincs odakint! – kiáltottam a könnyeimmel küszködve.

- Ó...óó..szóval? – egyenesen odajött hozzám és leültetett az ágyra maga mellé – Hidd el tudom mit érzel. Szóval...? Már korábban rájöttél? – kérdezte, mire csak összezavarodtam.

- Rájöttem? Mire? – ráncoltam a homlokomat.

- Ne titkold, húgocskám. Tudom! Ugye ezért akarod megkeresni?

- Ne titkoljam? Nem értem miről beszélsz. – értetlenkedtem.

- Jaj, Denny! Azért akarod megkeresni az...apánkat, hogy bebizonyítsd Tristannak az ellenkezőjét? – tudtam, mennyire nehezen mondja ki az apa szót.

- Bebizonyítom. – mondtam semleges hangon.

- Úgy sajnálom! – ölelt magához. – Sosem gondoltam volna, hidd el nekem! Azt hittem, nem törődik velünk, hogy nem voltunk fontosak neki, de most, hogy tudom, hogy ő Shann...most félek – mondta, mire komolyan meglepődtem. Micsoda? Ő Shann? Ki?

- Shann? Ő? – kérdeztem.

- Most mit értetlenkedsz? Tudom, hogy azért akarod megkeresni őt, hogy bebizonyítsd, hogy nem ő Shann! – magyarázta reménykedve – Nagyon ügyes voltál, kishúgom! Előbb rájöttél, mint mi. Tudtad, hogy azért hagyott el minket, mert ő a farkas. Büszke vagyok rád!

- Hah? – csak ennyit bírtam kinyögni, ez az egész farkas-átok-dolog egyre zavarosabb. Hogy apánk lenne Shann?

- De figyelj ide Denselle! Morton szerint is Shann ember, és mindenki apánkat tartja annak. Ha kiderül, hogy tényleg ő...akkor minket..a gyerekeit száműznek.

- Nem! Nem fognak. – kiáltottam és fölpattantam. – Nem engedtem, hogy... – miattam száműzzenek titeket – akartam befejezni a mondatot.

- Te ezt tudtad, igaz? Ezért akarod megkeresni őt. Védeni akarsz minket. – mosolygott Clove boldogan – Úgy szeretlek, kishúgom! Mi lenne velünk nélküled? – ölelt meg újból.

- Én is szeretlek. – feleltem és talán ezen a héten először, elmosolyodtam. – De Clove...a levél? – toltam el enyhén magamtól. Ő csak rám nézett, majd bal kezével a háta mögé nyúlt és megrángatta a ruháját. Először nem értettem miért teszi, majd egyszer csak előhúzta a levelet.

- Megkerestem neked. Még tegnap. Én nem akarom tudni mit írt, de valószínűleg azt, hogy ő Shann és, hogy mennyire szeret minket. Na persze! – horkant föl és a kezembe nyomta apánk levelét.

- Köszönöm Clove. – motyogtam kábultan. Most először éreztem azt, hogy tudni akarom mi áll benne, szinte furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Már majdnem odáig jutottam, hogy azonnal kibontom, amikor Clove újabb meglepetést okozott: zokogni kezdett.

- Clove? – riadtam meg – Mi a baj?

- Én...sajnálom, ne haragudj! Nem akartam...csak... – fölemelte a kezét és megtörölte a szemeit, de továbbra is sírt. – Nem akarok Shann lánya lenni! – mondta végül. – Mi van...mi van ha...ha mi is azok vagyunk? Farkasok? Akkor...mi lesz?

- Ne sírj Clove! Mi nem vagyunk farkasok. Hallod? Nem vagyunk azok! És Shann gyerekei sem vagyunk! Én bebizonyítom! – kiáltottam hirtelen. Nem bírtam elviselni már ezt. Annyira fájt, hogy a testvérem azt hiszi apánk a farkas és, hogy mi is azok vagyunk. Olyan rosszul esett, hogy nem mondhattam el neki az igazat. Hogy ő teljesen normális életet élhet, mert én vagyok Shann, én örököltem a gént.

Most, hogy ilyen állapotban láttam a nővéremet, még elszántabb lettem. Igen is erős leszek és felveszem a küzdelmet a farkasvadásszal! Nem adom föl!

- Megígéred? – kérdezte Clove hisztérikusan.

- Megígérem! – borultam a nyakába és hosszú percekig magamhoz szorítottam.

Tristan

Kissé bizonytalan voltam. Ha még én sem hiszem el teljesen azt, amit mondtam, akkor a greenwoodiaktól hogy várhatnám el?

De ha Shann nem ember, akkor mégis mi más magyarázat lenne a nyomokra? A legfőbb dolgom ebben a pillanatban, az, hogy határozottnak tűnjek. A farkasvadászok legfőbb szabálya: Légy határozott, nyugodt, és magabiztos!

Igen, Shann ember!

Robert nem kételkedett bennem, megbízik egy farkasvadász szavában, de a húga! Ő már más eset. Ő nem hitte el. Makacs lány, annyi szent!

Szinte már oda sem figyeltem a kirohanására, inkább a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, de az utolsó mondatát nem hagyhattam figyelmen kívül.

- ...a farkasvadászod pedig csaló! – kiáltotta és már szinte sírt. Azt vártam, hogy elindul bennem egy adrenalinlöket és mérhetetlen dühöt érzek majd, de helyette csak megértést tapasztaltam. Megértettem őt. Nem lehet könnyű feldolgozni mindezt.

Robert elmondta, hogy a farkas ölte meg az anyjukat, ezért minél előbb holtan kívánja látni. Mélyen bennem, valahol a szívem tájékán pedig éreztem, hogy ezt nem maga miatt csinálja. Vannak testvérei, és valószínűleg ez a gyönyörűség, aki előttem áll a legkisebb.

Együtt éreztem velük, mégis fölálltam és a lány elé léptem.

Vagy egy fejjel magasabb voltam nála, ráadásul zömökebb is.

Valószínűleg ő is észrevette ezt, mert csöndben maradt.

Nem akartam rémisztő lenni a számára, de talán mégis sikerült ezt a hatást keltenem, mert meg sem mert szólalni, csak állta a tekintetemet.

Annyira rémültnek és zavarodottnak tűnt, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, csak féltem, hogy összetöröm. Közel álltam hozzá, de mégis olyan távol...Furcsa érzés volt számomra a közelsége. Szinte vágytam arra, hogy még közelebb menjek. És meg is tettem.

Kissé ijesztően szóltam hozzá, pedig nem így terveztem, csak kikívánkoztak belőlem a sértő szavak. Ez nálam már szokás; ha valakit meg akarok vigasztalni, akkor mégjobban a földbe döngölöm.

Kíváncsi voltam, mit válaszol arra a kérdésemre, hogy csaló vagyok-e? Égetett a vágy, hogy megtudjam, de megzavartak...Jonathan! Öt éve láttam utoljára, amikor eljött azzal a férfivel Wildecastle-be apámhoz.

Csak egy pillantást vetettem rá, továbbra is Denselle-en tartottam a tekintetemet. Egyszerűen nem tudtam betelni vele, azzal az ártatlan gyengédségével...

- Mondd el neki, farkasvadász! – szólított fel. – Mondd el, hogy mi is Shann! Hogy ki ő! – ezzel az ártatlan gyengédsége talán örökre el is tűnt – Vagy nem mered? Előtte már nem vagy olyan kemény, farkasvadász? – Őszintén érdekelt, hogy mindig kiprovokálja-e az ember rosszabbik oldalát?

- A nevem nem farkasvadász, hanem Tristan! Tristan Hammond! Gondolom már hallottad az elmúlt órában egy párszor. – válaszoltam ugyanolyan hangnemben, mint ahogy ő beszélt.

Elmondtam Jonathannak mindent, és még én is meglepődtem, amikor hitt nekem. Úgy láttam ezt Denselle-t is váratlanul érte, mert szinte abban a pillanatban ellépett mellőlem.

Amíg ott állt, addig észre sem vettem semmit, még azt sem, hogy Robert milyen éberen figyel. De az után, hogy nem volt ott, kitisztultak az érzékeim, mégis ürességet éreztem. Hiányzott, hogy nincs mellettem.

De nem törődhettem tovább vele, mert Jonathan valami nagyon érdekeset mondott. Hogy ismerte őt? Ismerősek voltak számára a szemei?

Elmosolyodtam, mert tudtam, hogyha Shann ember, akkor a szemei elárulják őt.

Denselle ebben a pillanatban elrohant; Jonathan utána akart menni, de néhány lépés után mégis megállt.

- Most mit teszünk? – kérdezte lehangolva.

- Valaki hívja Mortont – meredt maga elé Robert. Akkor még nem értettem, hogy egy életerős férfi, miért reagál így...

Újra a farkas nyomaira néztem. Csak akkor tűnt fel, Denselle belelépett az emberi nyomokba. Néhány friss nyom volt a már összeszáradt sáros részben. Régi nyomok és újak keveredtek...régiek és újak...a farkas és Denselle nyomai.

***

A falu gyógyítója is hitt nekem, ami hatalmas megtiszteltetés volt számomra. Nem könnyű kivívni egy gyógyító elismerését és becsületét, főleg ilyen fiatalon. Azt mondta, már rég gyanította, hogy a farkas a faluban él és csak néha portyázik az erdőben, de mégsem biztos benne.

- Denselle-nek részben igaza van. – szólalt meg rekedt hangján. – A nyomok hazudhatnak is.

- A nyomok elég egyértelműek, jó uram! – vágta rá Robert.

- Robert fiam, mit tennél, ha kiderülne, hogy tévedtél? Hogy Shann csak egy farkas?

- Az nem fordulna elő! Hogy Shann ember az mindent megmagyaráz. Megmagyarázza, hogy miért nem találtuk meg az erdőben, amikor vadásztunk rá, hogy miért tűnt el öt évvel ezelőtt, és, hogy most miért tért vissza. Sőt még azt is, hogy miért nincsenek még áldozatai!

- És azt mivel magyarázod, hogy évszázadokon át tartotta rettegésben a falu lakosait? – kérdezte Morton, mire Robert csak hallgatott.

- Tudtommal senki sem élt itt kilencven évnél tovább.

- Fogalmam sincs – hajtotta le a fejét Robert. Erre én sem tudtam volna mit felelni.

- Eltűnt valaki? – szóltam közbe. Egyszerre fordultak felém. Kissé döbbentnek tűntek, mintha valami rosszat kérdeztem volna.

- Nem, nem mondhatnám – felelte Robert, majd összehúzta a szemét – Vagy..? – fordult az öreg felé. Morton csak visszanézett rá; látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.

- Erre még sosem gondoltam. – válaszolta csendesen.

- Szóval akkor eltűnt valaki? – tettem fel újra a kérdést, kissé bosszantott, hogy nem tudtam, mi jár a fejükben. Robert bólintott.

- Pontosabban elment. Az apánk.  – Fölvontam a szemöldökömet. – Tizennégy éve. Azóta nem is hallottunk róla, senki sem látta. Morton uram, úgy gondolod, hogy ő...? – Robertnek elakadt a szava. Az öreg gyógyító egy ideig lehajtott fejjel bámult maga elé, majd Robert szemébe nézett.

- Sajnálom, fiam!

***

Denselle lerohant a lépcsőn, olyan energikusan, hogy az élesen megnyikordulva tiltakozott a vad roham ellen.

Odalent a kocsmában szépszámú embertömeg gyűlt össze. Ott lehetett talán a fél falu, de az Alambae család biztosan, a kovács, a juhász, az ács, de még Morton is, ami ritkaságnak számított. Clove a pult mögül osztotta az észt Jonathan és Alambae gazda között, akik valami furcsa okból, vadászfelszerelést viseltek.

- Mi folyik itt? – kiáltott oda Cassandrának, Alambae gazda lányának. Cassy rettegő tekintettel fordult felé, majd kezeit tördelve közelebb lépett hozzá. Ajkai remegtek, szemeit kisírta, még a haja is kibomlott a kontyból.

- Shann! Közülünk való – mondta ki akadozva.

- Azt tudom, de mi ez itt? – mutatott körbe értetlenül.

- Népgyűlés – sóhajtotta Cassy.

- Népgyűlés?

- Az. – bólintott a lány. Denselle értetlenkedő arcát látva, rövid magyarázatba kezdett. – Morton hívott össze minket. Bemutatta a farkasvadászt és elmondta...hogy...azt! – nyelt egy nagyot – És még azt is mondta, hogy... – Cassandra még ijedtebbnek tűnt, mint azelőtt. Úgy viselkedett, mintha Denny bármelyik pillanatban ráugorhatna.

- Hogy talán apám a farkas? – húzta föl a szemöldökét Denselle, mire Cassy bólintott.

- És te elhiszed ezt? – kiáltotta fenyegetően, mire Cassy összerezzent.

- Én igen! – szólt egy határozott hang oldalirányból. Denny felé kapta a fejét és meglátta a farkasvadászt. Azon gondolkodott, hogy figyelmen kívül hagyja a fiút, ezért visszafordult Cassy-hez, de ő már addigra eltűnt.

- Nem válaszoltál a kérdésemre! – furakodott mellé Tristan.

- Miféle kérdésre? – szegte fel a fejét Denny.

- Hogy csaló vagyok-e?

- Az.

- Akkor jobb csaló vagyok, mint gondolod! Még a gyógyítótok is hitt nekem. Ez azért szép nem? – bámult le a lányra. Nem érkezett válasz, Denselle csak állta Tristan bűvös tekintetét.

- Még nem tudom a nevedet.

- A nevem érdekelne?

- Igen.

- A nevem Denselle. – felelte, mire Tristan szemében elégedettség villant.

- Azt lehet becézni, ugye...Denny?

- Denselle!

- Jól van Denselle. Akarod tudni mi a fő oka a népgyűlésnek? – mosolyodott el Tristan. Denny csak összeráncolta a homlokát, de megint válasz nélkül hagyta a fiút.

- Bebizonyítom neked, hogy Shann ember!

- Hogyan? – érdeklődött Denselle.

- Egy vadászattal! Ma éjszaka. Reggelre már te is belátod, hogy a farkas bizony ember, és akkor imádkozhatsz, hogy ne az apád legyen! – hajolt le hozzá, hogy belenézhessen Denny vadítóan kék szemeibe.

Denselle megriadt, de nem attól, hogy Tristan már megint olyan közel áll hozzá. A szemei ismét megbabonázták őt, és ha nem akarta volna, észre sem vette volna, hogy ez fordítva is igaz.

Hogy a fenébe lehetnek egy ilyen mogorva és kegyetlen embernek ilyen gyönyörű szemei?

Denselle hiába próbálta nem tudta elszakítani a tekintetét Tristanétól, aki ezt nagyon élvezte. Szinte teljesen elmerült a zafírkék szempárban és a lány bájosságában.

Denny csak akkor eszmélt fel, amikor Jonathan átható pillantását érezte a hátában.  Vadászatot terveznek Shann ellen! Aznap éjjel. Ha nem találják a farkast az erdőben, akkor bebizonyosodik, hogy Shann nagyon is ember. Méghozzá az apja, ami nem igaz. Ő Shann! Ki kell szöknie a faluból, hogy az erdőbe menjen, és farkassá alakulhasson. De akkor valószínűleg Shann kiléte lelepleződne. Melyik a fontosabb? A családja vagy az élete?

Elmenekülhet, azzal az indokkal, hogy az apját kutatja fel, hogy bebizonyítsa, nem a férfi a farkas. És talán közben elterjedhetne a halálhíre...