6. fejezet - Farkasvadász

Hellóbelló! Meghoztam a következő fejezetet. Lehet, hogy nem lett valami nagyon jó, de azért talán olvasható.Meg egy kis újítás: mostantól hozok néhány fejezethez képet is. Kell a változatosság. Jó olvasást! :D
Denselle

6. fejezet - Farkasvadász

Denny újabb zajos reggelre ébredt. Álmosan kinyújtotta a karját, és a fejére húzta a párnáját, hogy még csak ne is hallja az odalentről fölszűrődő hangokat. Még mindig nincs vége az Őszünnepnek, vagy éppen a Shann elleni következő vadászatot tervezik? Hiába aludta ki magát, arra sem volt ereje, hogy gondolkodjon.

Denselle kidugta a fejét a párna alól és bosszankodva Clove felé fordult. Meg sem lepődött, amikor nővérét nem találta a szobában. A fene, már megint elaludt! Nagyot sóhajtott és visszaejtette a fejét az ágyra; mi van a falusiakkal, hogy mindig olyan korán kelnek?

Denny lerúgta magáról a takarót és megpróbált kikelni az ágyából, de mintha az szántszándékkal visszahúzta volna. Elterült a puha matracon és a plafont kezdte bámulni. Minden egyes nappal egyre nehezebb kibújnia az ágyból! Erre a gondolatra fölhorkant, és újra nekiveselkedett a műveletnek, de csak nem akart sikerülni.

Már – már bosszúsan fölkiáltott, és visszaaludt volna, de zavarta a lentről fölhallatszódó zaj, az éles kiáltások és a veszekedés. Na, jó, már megint mit csinált a farkas?Denny biztos volt benne, hogy az odalent tartózkodók Shann miatt vesztek össze, és ezért nem hagyják őt aludni.

De nem kell sokáig aggódniuk miatta, még azelőtt elhagyja a falut, hogy a farkasvadász megérkezne. Bizony, elmegy, még ha Clove-nak ez nem is tetszik. Denny visszagondolt a tegnap esti beszélgetésükre, amikor megmondta a nővérének, hogy mit szeretne tenni, hogy meg akarja keresni az apját. Persze, Denny-nek esze ágában sem volt fölkutatni őt, csak kellett egy tökéletes hazugság a szökéséhez. Nyílván, Clove is érezhette, hogy húgának nem áll szándékában semmi ilyesmi, mert nagyon fölháborodott.

- Meg akarod keresni apánkat? – kiáltotta csodálkozással, vegyes haraggal. Denselle bólintott, mire Clove összeráncolta a homlokát. Igazán örült, hogy leült, mielőtt a húga bejelentette volna ezt az elképesztő elképzelését.

- Mégis hogy jutott ez eszedbe?

- Ne haragudj rám ezért. Én csak...meg akarom őt ismerni! Ti mind tölthettetek vele egy kis időt, de én még a nevére sem emlékszem! – fakadt ki Denselle.

- De...miért most?

- Nem tudom. Csak jött Shann, aztán eszembe jutott, hogy nekem...nekünk nincsenek szüleink, nincs senkink, mert anya meghalt, apát pedig nem is ismertem, mert elment. De nekem kellenek szülők! Szükségem van apára.

- Denselle, figyelj rám, kérlek! – enyhült meg Clove, majd megfogta húga kezét – Apánk elhagyott minket, vagyis nem voltunk fontosak a számára, érted? Nem érdemli meg, hogy megismerjen egy olyan elbűvölő személyiséget, mint te Denny!

- Honnan veszed, hogy nem volt jó oka rá?

- Ugyan mire?

- Hogy elhagyja anyát és a gyerekeit. Lehet, hogy így akart megvédeni minket.

- Mitől, kishúgom, elárulnád?

- Akármitől. Bármitől! Azt mondtátok, hagyott egy levelet. Abban biztos leírja! Mi van benne? – kérdezte Denny érdeklődő arcot vágva. Clove fölnézett rá, nem is tudta, mit válaszoljon erre a kérdésre.

- Hát...nem tudom, még nem bontottuk fel. Anya azt mondta, ő nem akarja tudni, mi van benne, és jobb, ha mi sem olvassuk el. – Denselle őszintén elcsodálkozott ezen. Ezzel mégis mit akart elérni az anyja?

- Én...tudni akarom, mi van benne! – jelentette ki remegő hangon, mire Clove fölsóhajtott.

- Hosszú évekig nem akartad tudni, hogy mi van vele. Miért lett olyan fontos ez neked? Már arra sem emlékszem hol van az az átkozott levél.

- Már mondtam, nővérkém. Kérlek! – szorította meg testvére kezét Denny. Clove bólintott, bár nem tetszett neki az ötlet.

- Megkeresem neked azt a levelet, de nem akarom tudni mit írt az az ember. Rendben? – Denselle nem csodálkozott azon, hogy nővére így nevezte az apját. Ő is ezt tette volna, egyáltalán nem akarta tudni mi van a levelében. Ha teheti, minél előbb elégeti. – És...ha Robert hazajön, ne szólj neki erről. Jó? – vonta fel a szemöldökét Clove.

- Megígérem!

- És...van még valami. – fordult vissza Clove az ajtóból. – Én ezt...hogy megkeresd őt, nem tartom jó ötletnek. Robert nagyon mérges lesz majd rád. Szerintem nem kéne foglalkoznod ezzel. Meg hát, mit mondanál neki? Kérlek, Denny, aludj rá egyet! Majd holnap megbeszéljük. – Denselle döbbenten bámult testvére arcába, majd lassan bólintott.

- Legyen. Holnap megbeszéljük...

Denselle összeráncolta a homlokát; végre kezdett teljesen fölébredni. Mi van, ha...? Az nem, az nem lehet! Clove elmondta a falusiaknak, hogy el akar menni? Vagy ami még rosszabb, Adele-nek?

Denny úgy ült föl, mint a cövek. Ha az elmélete igaz, azonnal el kell mennie, nincs halogatni való ideje. Ez lehet az egyetlen oka, hogy akik odalent vannak, kiabálnak és veszekednek. Minden bizonnyal csak arra várnak, hogy lemenjen.

Denny a lehető legnagyobb csendben az ajtóhoz osont és résnyire nyitotta. Az öreg fa halk nyikorgással kinyílt, és a hangok tisztábbak lettek, de Denselle így sem értette őket elég jól. Kibújt a nyíláson és a lépcső tetején leguggolva hallgatózni kezdett.

- Szóval azt akarjátok nekem mondani, hogy ez a gyerek fog minket megmenteni? – hallotta Jack hitetlenkedő hangját. Denselle nem értette, hogy miről beszél a juhász. Gyerek? Megmenteni? Mégis hogyan mentené ő meg a falubelieket azzal, hogy elmegy? Az igaz, hogy vele együtt Shann is távozna, de ezt Joff-on kívül senki sem tudhatja.

- Az öreg Hugh fia. Bizonyára jól kitanította! – felelte egy rekedtes hang, amiből Denny fölismerte Mortont. Hugh fia? Az apjának csak egy fia van és az Robert. Tehát Clove még sem mondta el senkinek a tervét.

- Én akkor sem bízom benne, Morton uram. Ha Hugh Hammond fia, ha nem, akkor is csak egy gyerek!

- Ne becsüld alá, fiam! – vágott vissza Morton hangja.

- Nem teszem, jó uram, de nem hinném, hogy egy tizenhét éves fiú fogja megmenteni a falut. – jelentette ki Jack. Denny végképp összezavarodott. Tizenhét éves fiú? Megmenti a falut? Hugh Hammond fia? Mégis miről beszélnek?

- Még ha csak tizenhét esztendős is, akkor is képzett farkasvadász. Hallottad Robertet, hogy a múlt héten egy teljesen kifejlett nőstényt vadászott le.

Denselle a szájára szorította mindkét kezét, nehogy fölsikítson. A farkasvadász! A királynő gyémántláncára, megérkezett a farkasvadász! Denny-re rohamokban tört rá a rémület, és szíve szerint zokogott volna. Azt gondolta, lesz ideje legalább jövő hétig, hiszen Wildecastle nincs olyan közel. De most mégis itt van, és valószínűleg odalent vár rá. Denselle félt, hogy a végén tényleg nem tudja visszafogni magát, és fölkiált. Összeszorította a szemét és bal kezét a szájába tömte, majd előbb enyhén, majd erősebben ráharapott.  A fájdalom magához térítette és az agyát ellepő köd lassan eloszlott.

Le kell mennie. Jobb előbb találkoznia a farkasvadásszal, mint utóbb. Mélyet sóhajtott, majd fölállt, és elindult lefelé a lépcsőn. Már a felénél tartott, mikor eszébe jutott valami. Lehajtotta a fejét és végignézett magán.

Csak egy szál hálóing volt rajta. Denny fölszisszent; így nem láthatja az idegen! Megfordult és visszarohant az emeletre. Nagy lendülettel kitárta az ajtót, majd óvatosan becsukta maga mögött.

Előkeresett a szekrényéből néhány ruhát és a csizmáját, majd elkezdett átöltözni. A haját kifésülte és szabadon hagyta, derekára egy vastag bőrövet kötött és elrejtett benne egy kést, a biztonság kedvéért.

Denselle megragadta a sarokban álló kancsót és egy tálba vizet öntött. Beledugta a kezét a vízbe és megmosta az arcát. A hideg víz néhány perc alatt észhez térítette. Denny hagyta, hogy lecsöpögjön az arcáról, majd egy szakadt rongyban megtörölközött.

- Denselle! Gyere, egyél valamit! – hívta Clove, amint meglátta kishúgát az ivóban. Denny engedelmesen odament hozzá és elvett tőle egy tál sajtot és kenyeret. Szíve szerint azonnal rákérdezett volna a farkasvadász dologra, de nem merte, mert akkor rájönnének, hogy kihallgatta őket.

- Köszönöm, Clove. – ült le egy székre, majd elgondolkodva enni kezdett. Mégis hogyan terelhetné a szót rá, vagy inkább csak várjon?

- Én most elmegyek a térre, Denny. Itt maradnál helyettem? – kérdezte. Denny fölkapta a fejét.

- Miért? – kérdezte, mire Clove izgatott lett, és félénken Jack és Morton irányába pislogott.

- Kora reggel visszajött Robert...és itt van a farkasvadász is! – mondta, mire Denselle kérdőn fölhúzta a szemöldökét. – Így van! Kimentek a térre, megnézni Shann nyomait. Szerintem a fél falu kint lesz! – magyarázta és egyre izgatottabb lett. – Itt hagyom a kulcsokat. Ha jönni akarsz, zárkózz be! – nyomta húga kezébe a nehéz vaskulcsokat Clove. Egyetlen mozdulattal kilendült a pult mögül és az ajtó felé indult, Mortonnal és Jack-kel.

- Csak semmi móka, nagylány! – vigyorgott rá Jack, mire Denny elmosolyodott. Tudta mire gondol a juhász, és nem, nem fogja kifosztani a kocsma italkészletét.

Befejezte az evést, majd megtörölte a kezét. Fölkapta a kulcsokat és kiment a délelőtti napsütésbe. Egy pillanatig süttette magát a napon, majd megfordulva bezárta maga mögött az ajtót. Nem is tudta eldönteni, hogy fusson-e, vagy nyugodtan sétáljon inkább. Végül az előbbi mellett döntött, és nekiiramodott. Maga sem tudta miért rohan annyira, talán, hogy megszabaduljon a reggeli élményektől, vagy csak túl akart esni az egészen.

Tristan

Még tisztán emlékeztem annak a nőstényfarkasnak a vicsorgására, mikor megjelent az a férfi Ruthestone-ban és a segítségemet kérte.

Apám szerint lassan kihalnak az ’óriásfarkasok’, már csak néhány példány van belőlük. Azt hittem, hogy az a fenevad lesz az utolsó ebben az évben, de tévedtem. Egész évben csak két farkassal találkoztam. Valóban kevesen vannak. Erre, legnagyobb meglepetésemre, épp, hogy végeztem az egyikkel, már jön a következő.

A férfi Robert néven mutatkozott be nekem. Azt mondta apám ölte meg öt évvel korábban a farkasukat, de most valami átok segítségével újra megjelent. Azt mondta már lassan egy évszázada, próbálják elűzni, de nem sikerült nekik, azt mondta, a farkast Shann-nak hívják. Érdekes, ki ad valaki nevet egy gyilkos ragadozónak?

De hiába kapta a Shann nevet, én megfosztom tőle.

Alig három nap alatt megérkeztünk Greenwoodba. A negyedik nap reggelén, kora hajnalban már a falusi ivóban ültem egy kupa sörrel a kezemben.

Robert azt mondta övé a kocsma, úgyhogy bármit kérek tőle, megkapom. Máris munkához akartam látni, mert akkor elmondhatnám, hogy egy hét alatt két farkassal is végeztem. Robert megértette, de előbb még fölment az emeletre és fölkeltette a húgát. Megkérdeztem tőle, miért tette, mire azt felelte éhes, és, hogy Clove készíti számára a legjobb étket.

Csinos lány ez a Clove. Nem túl magas, de nem is túl alacsony, inkább valahol a kettő között van. Hosszú, szőke haja, majdnem a fenekéig ér, a szeme pedig egészen furcsa. Olyan halványabb sötétkék. Apám azonnal azt akarná, hogy vegyem feleségül.

Gyönyörű lány és korban is megfelelne, de úgy érzem nem nekem való teremtés.

Clove azt mondta, legyünk csendben, nehogy fölébresszük Denny-t.

- Ki az a Denny? – kérdeztem.

- Denny? Denselle a húgunk. – felelte helyette Robert. Őszintén kíváncsi lettem, hány húga van Robertnek. Ráadásul Denselle! Gyönyörű szép neve van. Szívesen megismerném.

Miközben ettünk, Clove folyamatosan beszélt. Szemet szúrt, hogy le sem veszi rólam a szemét. Már kissé zavart, a folytonos kérdéseivel.

De legalább megtudtuk tőle, hogy volt még egy támadás. A farkas már odáig merészkedett, hogy betörjön a faluba! Sokkal okosabb ez a Shann, mint gondoltam. Nem lesz könnyű elbánni vele.

Megkértem Robertet vezessen el a térre, mert látni akartam, hol jött be és távozott az állat.

Ahogy reméltem a tér és az utca is sáros volt. Jól látszódtak a farkas nyomai, bár némelyik összemosódott emberi nyomokkal. Lassan elindultam egy szűk járat felé, ahonnan a farkas jött. Egészen a kis utca végéig elmentem, de félútnál már csak emberi nyomokat találtam.

Az egyik pillanatban még emberi nyomok, a másikban pedig már egy farkasé. Leguggoltam oda, ahol az összetalálkozott a kettő és jobban szemügyre vettem. Mi lehet ez? Talán Shann a tetőkön jött? Vagy valaki behozta volna?

Teljesen elmerülhettem a gondolataimban, mert arra eszméltem csak föl, hogy Robert döbbenten megszólal a hátam mögött.

- Denselle?

Fölkaptam a fejemet és ott állt előttem. Kissé bosszantott, hogy tönkreteszi a nyomokat, és már majdnem szóltam volna neki, de aztán jobban végignéztem...Azt gondoltam neki is ugyanolyan hosszú, fényes szőke haja van, mint a nővérének. De nem neki csillogó éjfekete haja volt, mely a derekáig ért. Bőre egészen halvány, ami még jobban kiemeli gyönyörű zafírkék szemeit, az ajkai pedig egy vörös rózsára emlékeztettek.

Clove-nál egy kicsivel magasabb és vékonyabb volt, egészen nőies alakkal. Alig akartam hinni a szememnek.

- Nos, találtál valamit, Tristan? – kérdezte Robert. Fölálltam, és visszaerőszakoltam a tekintetemet a lányról a farkas nyomaira. Magam is alig akartam elhinni, és szó szerint őrültség, de más magyarázat nincs.

- Nos, a farkasotok vagy a tetőkön jött be a faluba...vagy Shann egy ember.

5. fejezet - Titkok és hazugságok

She Wolf

Farkasvadász

5. fejezet – Titkok és hazugságok

Denselle

Anya azt mondta egy farkas megérzi egy másik farkas jelenlétét. Egyszerűen látni fogja benne, hogy ki is ő valójában. Kívülről ártatlan gyermeknek tűnik, de ott lapul benne az a bizonyos másik én. Nem hittem neki. Gyerekfejjel azt gondoltam, hogyan láthatnánk meg azt, ami nincs? De bizony igaza volt! Bárcsak el tudnám mondani neki, hogy mindez igaz. Megláttam Amelie-ben, azt, amit csak egy farkas láthat meg. De hogyan lehetséges ez? Hogy lehet, hogy Amelie farkasnak született? Hiszen Adele nem farkas, nem hordozza a gént, így a lánya nem is örökölhette volna. Anya is farkas volt, de Adele nem az, én örököltem a gént helyette és Clove helyett, az én lányomnak kéne farkasnak születnie!

Minden egyre zavarosabb lett. A bábaasszony szinte azonnal kiparancsolt minket a szobából, azzal az indokkal, hogy az újdonsült anyukának és kislányának pihenésre van szüksége. Még Mortont, a gyógyítót is kiküldte, aki erre egy kicsit megharagudott. Mindez érthető, most a legkisebb szükség sincs ránk, csak nyugalom kell Adele-nek és Amelie-nek.

Ahogy újból kiléptem a sötét folyosóra, egy nagyon bizarr gondolatom támadt: lehet, hogy Adele is örökölte ezt az átkot? Lehet, hogy ő is farkas? Nem, az nem lehet, akkor láttam volna legalább egyszer átalakulni. Vagy az lehet, hogy a gén lappangjon bennünk? A királynő gyémántláncára, minden annyira bonyolult! A legvalószínűbb az, hogy Amelie nem is farkas, csak én látok rémeket. De igazán akkor fogok rémeket látni, amikor pár nap múlva Robert visszatér...a farkasvadásszal.

- Hol van Hanry? – szólalt meg Clove hirtelen. Oldalra kaptam a fejem, de a sötétben csak árnyakat láttam. Annyit azért ki tudtam venni, hogy a nővérem közvetlenül mellettem áll és egyenesen az arcomba néz.

- Valószínűleg a feleségével. – feleltem halkan.

- Persze... Gondoltad volna, hogy lány? Amelie. – felelte kérdő tekintetemet látva. Egy percig töprengtem a kérdésen, majd megráztam a fejemet. Hanry biztos volt benne, hogy fia fog születni, és most mégis a lányát tarthatja a karjában.

- Eszembe sem jutott.

- Hát, az enyémbe sem. Szerinted most, hogy érezheti magát az apuka?

- Hanry?

- Ki más? – kérdezett vissza Clove fölháborodottan.

- Erre nem tudok mit felelni. Nem voltam még apuka, de szerintem nem is leszek. – mondtam, mire Clove jóízűen fölkacagott.

- Akkor legalább igyunk Amelie-re! – Meg sem várta a válaszomat, hanem csak fogta magát és elindult a konyha irányába. Pont olyan, mint Jonathan! Ő sem várja meg, mit válaszol az ember, csak megy a feje után.

Clove egy erős lökéssel kicsapta a konyha ajtaját, majd tapogatózva megindult a sötétben.

- Gyere már, Denselle! – kiáltott hátra, pont abban a pillanatban, amikor valami hangos csörömpöléssel esett a padlóra, majd nem sokkal utána Clove szitkozódni kezdett.

- Ezt nem kéne! Ez nem a mi házunk, Clove. – figyelmeztettem.

- Ugyan már, kishúgom! Csak szabad inni a legfiatalabb családtag egészségére. – ebben a pillanatban jutott el a tudatomig, hogy Clove részeg.

- Clove, te ittál?

- Csak egy kicsit. – vallotta be, miközben két méretes korsót fogott a kezébe és megtöltötte őket sörrel.

- Talán nem kéne... – kezdtem, de Clove nem hagyta befejezni a mondatot. A kezembe nyomta a kupát, majd hozzácsapta a sajátját.

- Amelie-re! – rikkantotta, majd kortyolni kezdte a keserű nedűt.

- Amelie-re – megemeltem a korsómat, majd inni kezdtem. Nem tudom miféle sör lehetett, de az biztos, hogy nem a bátyámé. Ez keserű volt és nagyon erős, a miénk finom és gyenge. Rémes íze volt.

- Miféle romlott ital ez? – kérdeztem és elhúztam a számat.

- Nem ízlik? Ilyet isznak Ruthestone-ban. – csapta az asztalra a kupát, pont abban a pillanatban, amikor kint nagy lárma támadt.

- Mi történik? – kérdezte Clove izgatottan, majd a kétszárnyú bejárat felé vette az irányt. Sietve leraktam a kupámat és én is a nővérem után indultam.

Vagy kéttucat ember gyűlt össze a ház előtt, vagy bort hoztak, vagy valami finom ételt. Amint megjelentünk az ajtóban, elcsöndesedtek. Cassandra lassan kivált a csoportból és elénk sietett.

- Ne haragudjatok a lármáért – kezdte – Mi csak ételt hoztunk az ifjú anyukának és a fiának. Csak átadnánk és megyünk is – mondta és felénk nyújtott egy kosár frissen sült cipót. Clove döbbenten pillantott le a kosárra majd fölemelte az egyik kezét és átvette.

- Ez...ez nagyon kedves tőletek! Adele és Hanry igazán nagyon fog örülni. Úgy illik, hogy megháláljuk a kedvességeteket. – mondta és végignézett a tömegen. – Mindenki a vendégem egy korsó sörre! – emelte meg a kosarat – Irány Robert kocsmája! – adta ki az utasítást, mire mindenki nagy éljenzések közepette a kocsma felé vette az irányt. Clove nagy lendülettel felém fordult, majd a kezembe nyomta a kosarat.

- Vidd ezt be, kérlek! Reggel majd a többit is elhozom a kocsmából. – mondta és elrohant a falubeliek után. Egy pillanatig szóhoz sem jutottam a döbbenettől, csak megfordultam és engedelmesen bevittem a kosarat a házba. Clove mégis hogy gondolta ezt? Az éjszaka közepén mindenkit odacsődít a kocsmához. Jó, ez ma talán megengedhető, végül is ma éjszaka van az Őszünnep, na de...Várjunk csak! Ma van az Őszünnep. A falusiak nagy része hazament már, vagy a kocsmába megy, hogy megünnepeljék Amelie érkezését. Vagyis a tér szinte teljesen üres. Léteznek még csodák...

***

Shann kinézett a ház mögül, ahol elbújt. A sötét, szűk sikátorban senki sem vehette őt észre, csak izzó kék szemei árulhatták őt el.

A téren csak néhány asszony és gyerek maradt. Voltak, akik a tüzet oltogatták, mások az ételeket pakolták kosarakba, de voltak, akik még ettek. Shann-t elfogta az éhség, amikor tekintete a hatalmas, zsíros borjúra esett, melynek még a felét sem fogyasztották el. Ez a nap az ő szerencsenapja! Nem kell messzire mennie, hogy jól megtölthesse a hasát, ráadásul mindent könnyed munkával megszerezhet. Mindezt Adele-nek és a lányának köszönheti. Ha nem ma született volna meg a kis Amelie, a tér még mindig zsúfolva lenne emberekkel, és ő nem tudná könnyűszerrel kifosztani.

Shann lassú léptekkel megindult előre, az sem zavarta, hogy hatalmas mancsai beleragadnak a szűk utca sarába. Puha, könnyed lépésekkel közelített a tér felé, legnagyobb szerencséjére senki sem hallotta vagy látta közeledtét.

A kisfiú, akit Pat-nek hívtak, vidáman rágcsálta a hatalmas pulykacombot, és nem is gondolta volna, hogy az az ínycsiklandó finomság vonzza magára egy ragadozó figyelmét.

Shann óvatos léptekkel közelített a gyerek háta mögött, és már csak pár lépés választotta el a fiútól, mikor az hátrafordult. Először talán fel sem fogta, hogy Shann-nal találja szemben magát...a comb kiesett a kezéből, barna szemei kitágultak, egy pillanatig még levegőt is elfelejtett venni...majd iszonyatos sikoly hagyta el a torkát.

Shann fülét sértette a gyerek kiáltása ezért lesunyta őket, majd megmutatva halálos fogsorát rávicsorgott Pat-re. A kisfiú kiáltása ekkor még félelmetesebb lett, kezével a levegőt kapkodva hátrálni kezdett, miközben teljesen elöntötte a pánik. Shann nem hagyta, hogy a gyerek meneküljön, makacsul utánament, közben egyre csak vicsorgott és borzolta a szőrét.

Mikor a többi gyerek és asszony is észrevette a hatalmas fenevadat, mindent eldobva kezükből, sikoltozva – kiabálva futni kezdtek. Shann nagyon remélte, hogy hamar túlesnek az est e részén, ugyanis Pat kiáltása csak zavarta, a többieké már egyenesen fájdalmas volt számára.

- Pat! – a kiáltás talán még rémisztőbb volt, mint a kisfiú sikolya. Shann ránézett a halálra rémült nőre, aki egy illatozó kenyeret tartott a kezében és kisfiát nézte, aki még mindig a farkas elől próbált elszökni.

Shann arra gondolt, hogy talán nem kéne a gyerekkel törődnie, hiszen nem akarja bántani. Elkapta tőle a fejét, majd egyetlen ugrással a hosszú asztal tetején termett, mely vészesen megingott jelentős súlya alatt.

Lehajtotta a fejét, de még mindig szemmel tartotta az asszonyt és a fiát. Pat egy utolsó rémült sikollyal anyjánál termett, aki ölbe kapta a gyereket és a többi asszony után elrohant a falu keleti része felé.

Shann egyedül maradt a téren. Már nehezére esett türtőztetni magát, ennyi finom étel láttán. Fölemelte a fejét, és megfordulva azonnal a még gőzölgő borjúra vetette magát. Beleharapott a friss húsba és egy jókora darabot szakított ki belőle. Élvezte a lágy hús omlósságát, és még többet akart belőle.

Bár a borjú alatt még halványan parázslott a tűz, égette Shann nyakát és hasát, mégsem törődött vele, egészen addig, míg az állat bele nem zuhant a hamuba. A tűz új életre kelve ismét föllángolt és néhány perc alatt szénfeketére égette a borjúból megmaradt állati roncsot.

Shann kíváncsisággal vegyes haraggal nézett le az ehetetlenné vált borjúra, majd finomabb falatok után indult.

Rengeteg étvágygerjesztő étel sorakozott a lábai előtt, mégis egy hatalmas vadalmával és szőlővel töltött pulyka keltette fel az érdeklődését. Néhány hosszú lépéssel a sült húsnál termett és nekilátott, hogy bekebelezze, miközben arra gondolt, hogy tarthatnának Télünnepet is. Akkor egy hónap múlva ismét könnyedén megtölthetné a gyomrát, különösebb erőfeszítés nélkül.

A nagydarab pulykából szinte semmi sem maradt, mire Shann jóllakott. Erőt vett rajta a szomjúság, ezért némi ital után nézett. Bár aznap már, Denselle-ként jó sok sört megivott, mégis égette a gyomrát a borjú – és pulykahús.

Az egyik asztalnak döntve észrevett egy termetes tölgyfahordót, melyből lassan csurdogált az az édes-keserű bor, amelyből Robert sosem hagyta inni.

Shann leugrott az asztalról, mely egy halk nyekkenéssel az oldalára dőlt és a sok jó mind a földre zuhant, de a farkas mit sem törődött ezekkel.

A sárban már egy kisebb tócsa gyűlt össze az édes nedűből, amibe most Shann óvatosan belenyalt. Furcsa íze volt, egyszerre keserű és őrjítően édes. Shann-nak nem volt türelme kivárni, míg a bor kifolyik a hordóból, ezért egy kiálló résznél megragadta erős állkapcsával és elkezdte kifeszíteni. A léc egy megadó reccsenéssel kettétört, pont a hordó közepe felett.

A farkas örömmel nyugtázta, hogy a hordó még félig tele van. Átlépve a léc letört darabját, beledugta a pofáját a vérvörös italba. Tíz nagy korttyal litereket ivott ki belőle. Elégedettségét egy hatalmas prüsszentéssel jelezte, majd végignézett az ünnep helyszínén.

Egy hosszú asztal, megpakolva minden jóval, egy fölborított padsor, a porban söröskupák, étel és kifolyt ital. A távolban fáklyák világítottak és még mindig égett a hatalmas máglya, rajta az elégett borjúval.

Shann tekintete visszatévedt az ételhalomra. Ki tudja, mikor ehet következőnek? Lehet, hogy napok múlva, de az is lehet, hogy heteket kell várnia. Nem hagyhatja kárba veszni ezt a sok finomságot, ha jóllakott, ha nem!

Beleharapott egy már félig kihűlt mogyorós kenyérbe, majd jóízűen fölfalta a másik felét is, néhány ropogós zsömle és egy kis kecskesajt követte, melyet szőlővel tálaltak.

Talán az egyetlen jó része, hogy farkas, hogy bármit megehet és bármennyit, anélkül, hogy megviselné a gyomrát. Emberként már biztos nagyon rosszul lenne ennyi ételtől.

Kis idő múlva harsány kiáltások támadtak a távolban. A hosszú, széles főutca irányából emberi hangok hallatszódtak, miközben sorba meggyulladtak a távolban a fáklyák. Shann apró pontokat látott közeledni.

Végre! Mi tartott eddig? Már kezdte azt hinni, hogy elsétálhat anélkül, hogy a falusiak harcolnának vele. De amíg ideérnek addig is befejezi a vacsoráját.

Lehajtotta a fejét, és egy mozdulattal kettéharapta az addig rágcsált sült nyulat.

Alig fejezte be az evést, mikor föltűntek az első őrök. Heten voltak, lándzsával a kezükben, néhányuknál fáklya is volt. Hátulról világította meg őket a fény, ezért nem láthatta kik is ők.

Shann megállt, magasra emelte a fejét és úgy figyelte a jövevényeket. Az őrök nem mozdultak, nyílván kissé meglepődtek, hogy Shann nem támadt azonnal, vagy csak nem tudták mit tegyenek. Shann figyelni kezdett, nem akart ő kezdeményezni, csak lassan ellépett a földöntött asztaltól, hogy jobban szemügyre vehesse ellenfeleit.

Néhány perc késlekedéssel megérkezett a nyolcadik vadász is. Magas volt és izmos, erős karjában lándzsát tartott, övén kard lógott. Szőkésbarna haja ragyogott a fáklyák fényében, szeme gyűlölettől és harci vágytól izzott. Lassú, megfontolt lépésekkel elindult a nyugodtan álló fenevad irányába, lándzsáját előreszegezte, másik kezével egy tőrt ragadott meg. Shann észrevette, hogy lassan oldalirányba bólint. Abba az irányba fordította a fejét és még éppen idejében ugrott félre egy felé közeledő nyílvessző, elöl. Szóval bekerítették! Milyen kis leleményes a társulat!

Shann haragosan fölmordult, amikor egy újabb nyílvessző csapódott mellette a földbe. Fölborzolta a szőrét és vészesen vicsorogni kezdett a közeledőkre. Már csak néhány lépés választotta el őket egymástól, akár rájuk is ugorhatott volna, ha nagyon akar. Két mozdulatába került volna és végezhetett volna mind a nyolc őrrel. Nem érezte csapdában magát, inkább úgy tekintett az egészre, mint egy gyakorlatra.

A nyolc vadász lassan körbekerítette, néha felé böktek a lándzsájukkal, de Shann csak az előtte magasodó férfira meredt. Mivel már közel álltak hozzá, fölismerte az arcokat. Jobbra tőle a kovács két fia és a juhász álltak, balról Jonathan unokatestvérei kerítették be, a háta mögött a ácsmester, még szemben...Shann önkéntelenül is abbahagyta a vicsorgást. Az nem lehet, hogy ez a magas, erős ember ő legyen!

Jonathan!

Most mit tegyen? Shann visszagondolt a csókra, amit órákkal ezelőtt kapott tőle, Denselle-ként. Nem támadhatja meg, hiszen részeg, így nem tud harcolni. Shann új tervet készített magának. Pillanatnyi döbbenete elmúlt, nagy lendülettel előreugrott, állkapcsába szorította Jonathan lándzsáját, és egy rántással kettétörte.

A fiúnak még meglepődni sem volt ideje, Shann hanyatt döntötte és a mellkasára telepedett, onnan vicsorgott le rá. Kék szemeiben nem látszódott harag, vagy, hogy meg kívánta volna ölni, csak pajkos jókedv.

- Ne! Ha támadsz, megöli! – kiáltott fel Jack, a juhász. Shann csak a szemeit fordította oldalra, továbbra is az alatta elterülő Jonathan-ra morgott; a kovács egyik fia megpróbálta leszúrni, de Jack még időben elkapta a karját. Az egész csapaton méla tanácstalanság tükröződött, ha megsebesítik a farkast, megmérgesedik, és mindnyájukat megöli, a fiúval kezdve.

Shann egészen közel hajolt a fiú arcához, úgy, hogy belenézhettek egymás szemébe. Shann meglátta Jonathan szemében a felkelő nap fényét; érezte, hogy alatta az övét próbálja elérni. A tőr!

Még egyszer rámordult Jonathanra, majd lesunyta füleit és leugrott róla, pont abban a pillanatban, mikor a fiú kihúzta az övéből a hosszú tőrt és megpróbálta beleszúrni a farkas hasába. Szóval ezért nem támadtak a többiek!

Shann előrenyújtotta a nyakát és futni kezdett, bár nem félt, mégsem akarta, hogy leleplezzék a titkát.

- Utána! – kiáltotta Jonathan, miközben igyekezett föltápászkodni. Shann érezte, hogy mellette és mögötte nyílvesszők sora csapódik a földbe, mégsem találta el egyik sem. Irányt váltott és berohant az egyik szűk mellékutcába, melyet esőbeállók fedtek, így szürke félhomály telepedett rá. Az egyetlen baj csak az volt, hogy az utcát egy ház fala zárta, így Shann csapdába került. Már hallotta maga mögött a közeledő lépteket és a kiáltásokat, mikor észrevett egy ablakot az egyik falon. Éppen akkora volt, hogy Denny-ként átférjen a nyíláson. Shann ugrás közben változott át, majd keményen a döngölt agyagpadozatba csapódott. Rémes fájdalom hasított a vállába és az oldalába, mégsem mert fölkiáltani, mert félt, hogy az őrök meghallanák.

- Hova tűnt? – hallotta a juhász hangját – Itt kell lennie!

- Biztos, hogy nincs itt. Akkor látnánk.

- Nem tűnhetett csak úgy el! – mérgelődött Jonathan. – Keressétek tovább!

Denselle még sokáig várt, hogy az összes hang elüljön, majd lassan, fájó vállát szorítva fölállt. Egy elhagyatott épületben volt, tele porral és mocsokkal. Egy halom összetöredezett cserép és egy falépcső maradványa volt a talpa alatt. Denny kilépett a halomból és lassú lépésekkel megkezdte felfedezőútját a házban.

***

- Én ezt nem értem. Mintha élvezte volna, hogy csapdába ejtettük.

- Ez ostobaság, Jonathan, te is tudod! Shann egy vérszomjas ragadozó, nem veszi játéknak, ha vadásznak rá.

- Én is tudom, Clove, de nem te néztél bele a szemeibe!

- Na jó, mégis mit láttál bennük? – tárta szét a karját Clove.

- Komolyan mondom! Nem egy üres, kegyetlen ragadozó nézett vissza rám, hanem...mintha, mintha ismertem volna. – Jonathan tudta, hogy ennél szánalmasabb és hihetetlenebb magyarázatot nem is adhatott volna. Csak reménykedni tudott benne, hogy nem hívják rögtön Mortont, hogy kúrálja ki az elmebajból.

- T...Tessék? – Clove alig akart hinni a fülének, majd hirtelen hátravetette a fejét és jóízűen fölkacagott. – Jonathan! Ezt ugye csak tréfának szántad?

- Clove...

- Nem! Most te figyelj rám! Rengeteg sört ittál meg Denny-vel és nélküle, ezért eléggé berúgtál. Hogy is mondjam? A sárga földig leittad magad! Ráadásul számíthattunk rá, hogy Shann támadni fog, hiszen ezért tartottuk meg mégis az Őszünnepet. Azért állítottunk őröket és csapdákat, hogy elkapjuk, és végre nyugodtan élhessünk. Ezt jól tudtad, de mégis berúgtál! És most azt akarod elhitetni velem, hogy Shann...élvezte, hogy vadásztok rá?

- Clove...

- Shann évtizedeken, évszázadokon át gyilkolt, te meg azt mondod, hogy most egy pajkos kiskutya lett? Hogy szelíd, barátságos ragadozóként tért vissza?

- Clove...

- Lehet, hogy csak játszadozik velünk... – vetette fel Marilene, a juhász felesége. Clove, aki még mindig hitetlenkedve meredt Jonathanra, most döbbenten kapta Marilene felé a fejét.

- Igaz! Ez már a második támadás volt a héten, de ha jobban belegondolunk, eddig nem okozott nagyobb bajt. Legalábbis akkorát, mint évekkel ezelőtt, biztosan nem. – magyarázta Alambae gazda, mielőtt Clove megszólalhatott volna.

- Igen? És mivel magyarázzátok, hogy nem ölt meg eddig senkit?

- Ez is egyszerű. – vette vissza a szót Marilene – Az Őszünnepen már jóllakott, ezért nem ölte meg Jonathant és az őröket, pedig megtehette volna. Ebből talán arra következtethetünk, hogy nem akar minket bántani, csak ennivalót keres magának. – mondta kissé félénken. Az utolsó mondatért megvethetik, mert ez egyáltalán nem valószínű, így utólag belegondolva.

- Az elmúlt évtizedekben sem ette meg az áldozatait. Az embereket, akikkel végzett. Ez nem jóllakottság kérdése – húzta a száját Alambae gazda.

- Bizonyára csak el akarja hitetni velünk, hogy biztonságban vagyunk, és amikor a legkevésbé sem számítanánk rá, lecsap. – dőlt hátra a székén Clove.

- Nem, Clove, nem...Amikor nekem ugrott és lenézett rám...szinte barátságos volt a tekintete, élvezte a helyzetet... – mielőtt Clove újabb kioktatásba kezdett volna, Jonathan az asztalra csapott az öklével és villogó szemekkel a lányra meredt – Tudom, mit láttam, Clove! Ha részeg voltam, ha nem, tudom, hogy vidáman meredt a szemembe! – Clove összerezzent és becsukta a száját, de állta Jonathan tekintetét.

- És Pat? – kérdezte halkan.

- Életben hagyta, nem? Ez a lényeg. Az ijedtségen kívül semmi baja sincs. – mondta Alambae gazda. Percekig mindenki csöndben meredt maga elé, majd Jonathan tette fel a kérdést, ami mindegyikük szívét nyomta.

- Tényleg szükség van a farkasvadászra?

- Ha igaz az, amit feltételezünk, akkor...nem. – jelentette ki Alambae gazda.

Denselle majdnem fölsikoltott örömében, amikor meghallotta az utolsó mondatot. Ő nem vett rész a beszélgetésben, csak odakintről hallgatózott, most mégis legszívesebben örömtáncot járt volna.

Joff aki vele hallgatózott, most fölállt és megpróbálta Denselle arcát végignyalni. Denny alig tudta elhárítani a kutya pajkos játékát, kénytelen volt egészen az ajtóig hátrálni előle.

- Denselle! – kiáltott föl Clove megkönnyebbülten, majd húga felé kezdett rohanni. – Úgy aggódtam érted, kishúgom! – ugrott nagy lendülettel a nyakába, majd magához szorította. Denselle kicsit meglepődött, majd visszaölelte nővérét. Mégis minek aggódott Clove érte?

- Mégis hol jártál? – kérdezte haragosan, majd Denselle szemébe nézett. A királynő gyémántláncára, csak nem mondhatja meg, hogy hajnalban kifosztotta az Őszünnepet!

Denselle egyben bambán és rémülten bámult a nővérére. Mit mondjon neki? Nem mondhatja meg az igazat, hogy miután megtámadta Shann-ként a falut, egy régi házban bujkált egész délelőtt és a délután nagy részében. Ráadásul az a ház az ő édesanyjának a gyermekkori háza volt! Ott nőtt fel és ott élt élete tizennyolc évében, mielőtt elköltözött volna onnan. A házat bezárták és senki sem törődött többé vele. Az épület elejét és a bejáratot eltorlaszolták és befalazták; egy új házat építettek ott. Csak a ház hátulja emlékeztet még az egykori épületre, az a rész, amit Denselle megtalált abban a kis utcában. Az a hely mostantól az ő rejtekhelye, ott Shann-ként elbújhat, és biztonságban lehet, anélkül, hogy bárki megtalálná. Nem mondhatja el a nővérének, hogy hol járt, az az ő kis titka marad örökre, úgy, ahogy az is, hogy ő maga Shann. Akkor mégis mit feleljen neki? Hol volt?

- Én...mi történt? – legjobb megoldásnak tűnt, ha kitér a válaszadás elől.

- Shann hajnalban betört a faluba – kezdte Clove rémülten – Azt hittem elkapott! Istenem, úgy aggódtam! – ölelte át újra a húgát.

- Micsoda?

- Nagyon aggódtam érted...

- Nem...Shann? Hogy?

- Betört a faluba. Itt volt! Rátámadt Pat-re, aztán tönkretette az ünnepséget. Jonathan és a többi őr megpróbálta megölni, de Shann...Shann majdnem végzett velük. – fejezte be Clove drámaian.

- Ez egy kicsit túlzás. Egyikünk sem volt komoly veszélyben. – vágott gyorsan közbe Jonathan. Denny a homlokát ráncolta; most hogyan terelje a szót a farkasvadászra?

- Akkor minél előbb szükség van a farkasvadászra! – mondta hirtelen.

- Nem...mi...szerintünk csak ennivalót akart szerezni.

- Igazad van, Denselle! – kiáltotta hirtelen Marilene – Megöli az állatainkat. Szükség van a farkasvadászra! Vagy azt akarjátok, hogy végezzen velük?

Denselle dühösen emelte rá a tekintetét, egy pillanatig azt gondolta keresztüldöfi a nőt a pillantásával. Még csak az kell, hogy keresztülhúzzák a számításait! – Úgy is hamarosan megérkezik Roberttel, akkor már el is foghatná a farkast! – Denselle komolyan azt gondolta, hogy nekiugrik az asszonynak. Még több ilyen mondat és nem bírja visszafogni magát.

- Fölmegyek. Fáradt vagyok, pihenni szeretnék. – mondta és elengedte Clove kezét. Csak pár lépést tehetett, Jonathan karja megállította.

- Beszélhetnénk? – suttogta olyan halkan, hogy csak ő értette.

- Ne most kérlek. Majd később. – simított végig a fiú karján. A pokolba kívánta Marilene-t, ha nem szól közbe, talán már az érkezése napján visszaküldték volna a farkasvadászt.

Berontott a Clove-val közös szobájukba és elterült az ágyon. Most mégis mit csináljon? Úgy örült, hogy végre megszabadult a farkasvadásztól, most megint azon izgulhat, hogy mi módon szökjön meg előle. Senki sem tudja a titkát, ezért senki sem tud neki tanácsot adni. Hogy hiányzott neki az édesanyja! Ő tudná, mit tegyen most. De hiszen valaki tudja a titkát! Ő az egyetlen, aki tudja.

Denny fölült. Meg kell lépnie, hogy megkeresse a titokgazdáját! Odalent még mindig ott voltak a többiek, így arra nem mehetett. Denselle kétségbeesett; azonnal megoldást kell találnia erre a farkasvadász-problémára. Denny elhúzta a száját és kinézett az ablakon. Talán kiférne rajta...

Denselle megkapaszkodott a zsaluban, és átemelte a bal lábát a párkányon. Mivel nem talált semmi támasztékot a lábának, rátámaszkodott a párkányra. Átemelte a másik lábát is, majd lógni kezdett a levegőben. Öt méter. Ennyit zuhanna, ha elengedné a zsalut. De mit árt neki még egy esés? Már így is eléggé fájt a válla. Denny nagy levegőt vett és elengedte.

Az eséstől kiszorult a tüdejéből az összes oxigén, rémesen fájt a lába és a háta, percekig csak kapkodta a levegőt. Nagy nehezen a hasára fordult és föltápászkodott, majd sajgó lábaira állt. Remélte, hogy a bent levők nem hallottak semmit az egészből.

Imbolygó léptekkel indult meg előre, hogy megkeresse azt, aki segíteni tud neki.

A templom előtti kőkapunál talált rá. Denselle a vállára szorította a kezét és botladozó léptekkel indult meg felé.

- Joff! Jó kutya, ide gyere! – hívta és óvatosan leguggolt a templom árnyékába. Joff azonnal odament hozzá, és most Denny hagyta, hogy végignyalja az arcát.

- Segítened kell, pajtás! Ugye megőrzöd a titkomat? – kérdezte a kutyát dögönyözve. Megragadta Joff fejét és letérdelt hozzá, majd halkan a fülébe súgta.

- Tudom, hogy már tudod, de azért elmondom...én, én vagyok Shann. – mondta, és remélte, hogy Joff megérti. Joff felemelte a fejét és belenézett a lány szemébe.

- Jön a farkasvadász és meg akar ölni. Segíts, Joff! Mit tegyek? – a kétségbeeséstől elszorult a torka, majd egy könnycsepp csordult végig az arcán. Denny érezte, hogy a kutya egy pillanatig dermedten áll, mintha nem akarná elhinni, hogy a legkedvesebb pajtása a farkas, majd vidáman megcsóválta a farkát és vakkantott egyet.

- Én ezt nem akartam. Én csak békében és boldogan szeretnék élni. Olyan nagy kérés ez? – nézett le a kutyára Denny, majd letörölte a könnyeit. Joff ismét vakkantott egyet, majd elkapta a szemeit a lányról.

- Mit nézel, pajtás? – követte Denny a kutya tekintetét. Házak, házak és házak. Végtelen sok ház egy keskeny, poros kisutcában. Az utca egyenesen egy rétre, onnan pedig az erdőbe vezetett. Denselle fölemelte a fejét és jobban szemügyre vette Shann otthonát.

Az erdőre lassan sötétség borult, ahogy a nap lefelé ballagott a horizonton. A sűrű, sötét lombok ijesztően feketéllettek, az avar meg-megmozdult az esti lágy szellőtől. Szinte végtelennek tűnt ez a hatalmas rengeteg, egészen a távolba nyúlt, a hegyekig, melyek ormán már megmaradt az első hó.

Joff visszanézett a lányra, majd farkcsóválva leült elé.

- Az erdő? – kérdezte halkan Denny – Én itt élek a faluban, de Shann odakint. A farkasvadász addig nem megy el, még meg nem öli, akár hónapokig is vár. Addig nem bírom éhen! Az erdő menthet meg? – kérdezte, mire Joff vakkantott még egyet. Fölemelte az egyik lábát és mancsát a lány combjára helyezte. Denselle lenézett rá és azonnal tudta, hogy Joff mit akar neki mondani.

- El kell mennem, ugye? Ha nem talál rá Shann-ra, akkor elmegy a faluból, és én visszajöhetek. Igaz? – derült fel Denny arca. Joff megcsóválta a farkát, ezzel jelezve neki, hogy jó nyomon jár.

- Köszönöm, Joff! Te vagy a világon a legjobb barát. – ölelte meg a kutyát, akiből erre kitört a boldogság. – Igen, tudom! Hamarosan szabadok vagyunk. – suttogta, majd nehézkesen fölállt. – Nincs halogatni való időnk, pajtás! Máris indulnom kell. – Denselle nekitámaszkodott a templom falának. Borzasztó fájdalom hasított belé, ahogy fölállt, muszáj volt pihennie.

Clove és a többiek azt hiszik, hogy ő odafönn van a szobájában, ezért nem mehet be a kocsmába. Valahogy vissza kell másznia az ablakon. Denselle gondolkodni kezdett, majd fölnézett az ablakára. Nincs is olyan magasan; legalábbis Shann-nak nem.

Denselle lendületet vett és Shann-ná változva elugrott, majd a párkányra érkezve, visszaváltozott. Talán nem is olyan rossz, hogy farkasnak született.

Leugrott a párkányról, be a szobába és előkereste a mellényét és a köpenyét. Lehet, hogy aggódni fognak érte, de kisebb gondja is nagyobb ennél.

Kezébe vette a köpenyét, majd összehajtotta. Reggel elvesz némi ételt, és kora hajnalban elindul.

- Denselle? Alszol? – kérdezte egy lágy hang. Clove lassan kitárta az ajtót és bekukkantott a szobába. Denny döbbenten állt, kezében a köpenyével, a nővérét bámulva, aki csodálkozva nézett vissza rá.

- Mit csinálsz, Denny? Valami baj van? – siklott le Clove pillantása a köpenyre.

- Én csak...

- El akarsz menni, Denselle?

- Én...Clove...én, nem...

- Denny, figyelj! Tudom, hogy nagyon rosszul esik, hogy Shann visszatért, azok után, amit...amit anyával tett, de a farkasvadász már úton van...ezért nem kell elmenned! – ült le Clove az ágy szélére.

- De én...én csak...nem

- Ne is tagadd, tudom, hogy hogyan érzel. Félsz, ugye? – kérdezte kedvesen, majd mélyen húga szemébe nézett. Most mit mondhatna? Azt, hogy fél saját magától, mivel ő Shann? Be kell vallania, hogy fél, de nem Shann-tól, hanem a farkasvadásztól. Ezt viszont Clove nem értheti, ahogy azt sem, hogy miért kell elmennie. Nem mondhatja el neki, mert ez az ő titka, és az is marad, örökre! Viszont valamit felelnie kell a nővérének.

Azt nem mondhatja el neki, hogy el fog menni, talán csak egy kis időre, de az is lehet, hogy sosem jön vissza. Olyan lesz, mint az apja, aki elhagyta őket és elment örökre, senki sem tudja, hová. Olyan lesz, mint az apja...tökéletes hazugság.

- Denny, felelj! Mi a baj? Hova akarsz menni?

Denselle nagy levegőt vett, majd belenézett a nővére szemébe.

- Clove, én...meg akarom keresni apánkat.

Az év első bejegyzése. Gondoltam ezzel köszöntöm az új évet. Meg persze az előző szedett-vedett fejezetért is kárpótolni akartalak titeket...Remélem ez már jobb lett.

Boldog Új Évet:   Denny