8. fejezet - Egy csillagos éjszaka

Hellóbelló népecskéim!
Oké, bevallom, hogy erre a hónapra legalább 3 bejegyzést terveztem...na már most ez nem jött össze, de sose baj majd legközelebb! Eléggé este van, épp ebben a pillanatban fejeztem be a fejezetet, és nem is húznám az időt, mert elég húzós hét áll előttem. Próbáltam beleadni szívemet-lelkemet ebbe a fejezetbe ( kissé erős túlzás ) szóval...vélemény csak kulturáltan! :DD

8. fejezet – Egy csillagos éjszaka

A lemenő nap arany és vörös színbe vonta be a tájat; az erdő megtelt haldokló fényével. Olyan volt, mintha aranyport szórtak volna a lombokra, ami lassan lehullik a földre, majd semmivé lesz. A ragyogás lassan elhalt, a vörösség fakulni kezdett, az árnyékok megnyúltak, hogy belevesszenek a közeledő éjszaka sötétségébe.

A sötétzöld lombok lassan feketévé, fenyegetővé váltak az egyre sötétedő égen, majd megjelent egy távoli fenyő mögött a Hold. Előbb fakó, halványkék, majd búskomor sötétség lepte el a fenyveseket, amit fokozatosan megvilágított a fogyó Hold ezüstös derengése.

Kis idő múltán előtűnt az Esthajnalcsillag az immár mélykék égen, és vele együtt még ezer másik.

Shann kidugta a fejét a bozótosból - amiben eddig szaglászott - és fölnézett. Az erdő sűrű lombjai eltakarták az eget, de még így is látszódtak a csillagok az éjszakai égen. Olyanok voltak, mint megannyi apró tündér, akik csendesen figyelik őt és vigyáznak rá. Shann szerette az ilyen éjszakákat. Évekkel ezelőtt sokat járt ki az anyjával, csak, hogy megtanulják a csillagok állását és megfigyeljék őket. De mostanában nem törődött velük, úgy érezte, elárulták őt azzal, hogy nem vigyáztak az édesanyjára. Most mégis úgy gondolta, hogy ezen a nehéz éjszakán hű társai lesznek, és csak bennük bízhat meg. Ők voltak a legjobb barátai, akik végig vigyázni fognak rá és segítik, ha kell. Ott lesznek vele, egy pillanatra sem hagyják majd őt el.

Shann még mindig a távoli églakókat figyelte, majd hirtelen ugrott egyet és meglódult előre. Átvágott a bokrokon, kikerülte a fákat, fölszaladt a lejtőkön, majd vissza az emelkedők oldalán. Pontosan tudta, mire van most szüksége, hogy mit keres ahhoz, hogy még közelebb legyenek hozzá a csillagok.

Még egyszer az anyja mutatta neki ezt a rejtekhelyet a hegy lábánál, az erdő közepén. Ez volt az ő búvóhelye itt, ahol senki sem zavarja, ahol egyedül lehet. Öt éve járt ezen a helyen utoljára. Öt éve, amikor az anyja elment.

Shann megállt és hegyezni kezdte a fülét. Szinte nem változott semmi. A szikla ugyanolyan szürke és sima volt, a kilátás ugyanolyan lenyűgöző, talán csak a fenyők lettek magasabbak.

Volt egy óriási sziklakiszögellés a hegy oldalában, az erdő mélyén, amit még ember sosem látott. Ide csak a farkasok tudtak följutni, csak nekik volt meg hozzá az egyensúlyuk. Egy meredek és keskeny csapás vezetett föl, amit lassan benőtt a növényzet. Senki sem tudta, hogy a hideg, komor szikla valójában mennyi kincset rejt magában. Denny sokat nevetett a falusiakon; ha tudnák, hogy mit rejt a hegy, már rég a leggazdagabb falu lehetne Greenwood az egész országban.

Ez a helyet Farkas-sziklának nevezték el, még az ősei több száz éve.

Shann lassan elindult előre, a szikla széléhez, mely egy meredek szakadékban végződött. Gondosan kikerülte a repedéseket és lyukakat, melyben megmaradt az esővíz. Átlépte a gyökereket, átvágott a fenyők fekete árnyékán.

Talán ez volt a legkülönösebb hely a környéken. A szikla magasan volt, a hegyből ’nőtt’ ki a közepénél, és talaj is alig volt, mégis rengeteg fenyő és virág növekedett a szikla két szélénél. Ezért is volt annyira rejtett a Farkas-szikla, mert csak az elejét lehetett látni, oldalról és hátulról takarta az erdő.

Shann lenézett az előtte elterülő völgybe, majd a távolba meredt. Innen alig látszódott a falu, csak a templom fényei voltak kivehetőek. Akármerre fordította a fejét, csak a végtelen fekete erdőt látta és a hegyeket.

Lassan lehajtotta a fejét és a lábainál lévő tócsába nézett. Nem Denny, hanem Shann nézett vissza rá. Nem egy embert látott, hanem egy farkast. Egy farkast kék szemekkel, hófehér és sötét bundával, kíváncsian felmeredő fülekkel. Nem is tűnt annyira veszélyesnek.

A tükörképe mögött kirajzolódtak az égen a csillagok. Hét éve, pontosan ebben a mélyedésben lévő vízben látta meg a tükörképét, akkor fogadta el, hogy ő Shann. Akkor még élt az anyja.

Megrohanták az emlékek, az érzések, keveredett benne a boldogság a szomorúsággal, a jó a gonosszal. Hogy tudja egy farkas kifejezni az érzelmeit?

Fölemelte a fejét és a csillagokra nézett, majd hosszan és hangosan vonyítani kezdett...

Tristan

Greenwoodban a csillagok sokkal szebbek, mint otthon. Ott csak néhányat lehet látni, akkor, amikor tiszta az ég. Itt több ezret.

Annyira nyugodt és csendes minden, mintha ma éjszaka nem valami szörnyűségre készülnénk, hanem egy békés erdőjárásra. Mintha nem hallanám a fegyverek hangját, a lovak horkantásait, a vadásztársaim kiabálását. Ezek a csillagok nem tudják, hogy ma elveszek egy életet. Azt ’gondolhatják’ rólam, hogy egy békés fiú vagyok Wildecastle-ből, olyan ember, aki nem akar ártani senkinek. Csalódniuk kell, és akkor mi lesz? Vajon elmondják a társaiknak, hogy milyenek a farkasvadászok? Hogy ők a gonoszak és a kegyetlenek, nem pedig a farkasok?

- Mit tegyek? – súgtam feléjük. Ma mindenképp hajtás lesz, már csak azt kell eldöntenem, hogy meg akarom-e ölni azt az állatot. De mi van akkor, ha Denselle tévedett és nekem igazam volt? Akkor nem egy farkast öltem meg, hanem egy embert.

Kétségbeestem. Ezektől, a fényes égitestektől vártam a választ, de nem kaptam meg.

Egy farkasvadász sosem lehet bizonytalan! Apám mindig ezt mondogatta nekem a kiképzésem alatt. Azt viszont sosem mondta, hogy mit tegyek akkor, ha mégis az vagyok. Igen, bizonytalan vagyok!

Fölemeltem a fejemet és fölnéztem az égre. Annyira ragyogó, annyira békés, annyira barátságos. Nekik semmi gondjuk sincs. Ránk vigyáznak. Nekem is van ott egy csillagom, aki rám vigyáz. Vajon Shann-nak is van?

Mintha válaszolni akarna, abban a pillanatban meghallottam Shann távoli üvöltését. Hosszú volt, távoli – és meglepetésemre – elkeseredett. Mintha érezné, hogy mi vár rá, mintha nyomná valami a szívét. Ez az üvöltés nem a harci kedvnek szól, ez fájdalmas volt. Talán mégis Robert apja az?

Dinamikus lépésekkel elindultam a lovam és a társaim felé. Néhányuk már a nyeregben ült, mások még egyszer utoljára leellenőrizték a felszerelést.

- Indulnunk kell. Shann odakint van. – fogtam a kezembe a gyeplőt. Belehelyeztem bal lábamat a kengyelbe és fölhúztam magamat.

- Tehát mégsem falubeli? – érdeklődött reménykedve Jonathan.

- Azt majd meglátjuk. Majd meglátjuk. – feleltem és elindítottam Shadowfaxot az erdő felé.

A házaknál emberek jelentek meg, akik minket néztek. Gyerekek bújtak az anyjukhoz, akik védelmezően átölelték őket. Szinte kissé félve tekintettek ránk. Mondjuk tizenkét állig felfegyverzett lovas nem mindennapi látvány lehet ebben a faluban.

Szinte mindenki eljött, de valahogy nem érdekelt, hogy hányan jelentek meg. Csak egyvalakit kerestem köztük, de a sötétben nehezen vettem ki az arcokat. De mégis azt a személyt, akit kerestem, nem pillantottam meg.

***

Közelednek – gondolta Shann nyugodtan. Minek is idegeskedne, a falusiak és Tristan úgy sem tudják, hol van. Lassan leügetett a szikláról – vigyázva nehogy a mélybe zuhanjon – majd megtorpant egy bokor takarásában.

Éjfél körül járhatott az idő, Shann kissé boldog volt, már csak hat óra és vége ennek a szörnyű éjszakának. Lehetne rosszabb is.

Kibújt a takarásból és szimatolni kezdett. Nem jártak emberek a közelben, viszont nemrég mászkált arra egy büdös borz. Shann borzadva fölkapta a fejét és menekülni kezdett. Ha az állat még mindig ott van, és veszélyesnek titulálja őt, akkor lesz számára egy kis ajándéka. És azok nem a vadászok lesznek...

Már jócskán eltávolodott a rejtekhelyétől, mikor meghallotta a lovak patáinak dübörgését.

Körülbelül tíz lovas lehetett, fegyverekkel felvértezve. Úgy egy mérföldre lehettek mögötte. Kitűnő hallásának köszönhetően hallotta, ahogy kardjuk nekicsapódik a nyeregnek, ahogy kiabálnak, és hallotta a lovak patáinak ritmikus ütemét is.

Milyen ostobák! Minden állat – beleértve őt is – elbújna, ha meghallaná a közeledő menetet. Inkább csendben kellene lenniük, mert így mindig tudni fogja, hol vannak. Vagy ez csapda lenne?

Shann úgy döntött, jobb lesz, ha elrejtőzik előlük, így átbújt egy fa kiálló gyökerei alatt és szélsebesen száguldani kezdett. Akármennyire is hangosak, az még nem azt jelenti, hogy kímélni fogják őt.

A sötét erdőben is jól tájékozódott, de ez az üldözőire már nem volt igaz. Csak ekkor jutott eszébe, hogy ő tökéletesen lát sötétben is, még a vadászok csak annyit látnak, amennyit a Hold és a csillagok megvilágítanak. Hatalmas előnye van, mégsem bízta el magát.

A dübörgés szűnni kezdett mögötte, a kiáltások halkultak, már eléggé lehagyta őket ahhoz, hogy megálljon és döntsön, mit is fog tenni. El kell rejtőznie. Legnagyobb szerencséjére a föld tele volt a lehullott falevelekkel, így nyoma alig maradt. Még Jonathannak is nagy kihívás lenne megtalálnia őt a nyomai alapján.

Shann lihegett egy kicsit, próbált pihenni, de valami zavarta. Fölnézett, de a lombok eltakarták előle az eget. Ha nem látja a csillagokat, ők sem látják őt, és akkor nem tudnak segíteni neki. Szüksége volt az églakókra.

Újból nekiiramodott, a legközelebbi kis tisztást kereste, ahol fölnézhet az égre. Nem kellett messzire mennie, néhány perc után megtalálta azt, amit keresett.

Csendes volt minden, mégsem mert kimenni a fák takarásából. Volt valami különös ebben a helyben, mintha nem lenne minden rendben. Pár percig csak gondolkodott, hogy mi lehet a zavaró tényező. Nem látott és nem hallott semmit. Talán az lehet a baj, hogy már nem hallja a lovakat? Pedig kéne!

Megmozdult valami a sötétben...egyenesen felé tartott. Shann nem tudta mi az, de azt látta, hogy nagy és nem éppen barátságos.

A következő pillanatban már a tisztás közepén állt, és ott, ahol pár másodperce volt, egy lándzsa állt ki a földből. A falusiak gyalog folytatták volna az üldözést? Hogy érhették őt utol?

Még mielőtt teljesen visszafordulhatott volna, előtűnt a rejtekéből a titokzatos támadó. Tristan! Shann megdermedt. Hogy kerül ő ide? Egyedül?

Már mindent értett. Hogy miért üldözték olyan hangosan a többiek, egyenesen Tristanhoz hajtották őt... Tökéletes stratégia! Tristan szemben várt rá. De honnan tudta, hogy ide jön? Végül is érthető, hiszen ő farkasvadász.

Tristan kirántotta a földből a lándzsát és vadul villogó szemeit rá szegezte. Shann úgy érezte, menten megfagy azoktól a jeges szemektől. Ahogy visszatükröződött zöld szemeiben a csillagok fénye az leírhatatlan volt. Erős karjába szorította a fegyvert, majd lassan felé fordította a hegyét.

Szinte sebezhetetlen volt; izmos mellkasára rásimult a fekete bőr, vállainál tüskék meredtek az ég felé, alkarjait fémlemezekkel erősítette meg.

Shann megrémült, sehol sem talált a fiún sebezhető pontot. Már értette, hogy miért tudott annyi farkassal végezni őelőtte.

Shann még akkor sem mozdult, mikor Tristan megindult felé, nekiszegezve lándzsáját, másik kezében egy tőrt tartva. Az utolsó pillanatban ugrott csak el előle, de akkor már késő volt. Tristan elől meg tudott szökni, de addigra körbevették őt a többiek. Szorult helyzetbe került, úgy érezte nincs kiút. A gyűrű egyre szorosabb lett, fenyegető szemek tapadtak a testére, minden férfi a halálát kívánta. Nem tudott úgy megmenekülni, hogy ne támadna, mégse morgott rá senkire. Várta a csodát, hogy a csillagok megsegítsék őt, vagy elhagyják, úgy, ahogy az anyját.

Mindegyikük arcán látszott, hogy arra számítanak, hogy a fenevad ki fog törni, és abba bele se gondoltak, hogy inkább meghúzná magát.

Úgy látszott az églakók mégis gondoltak rá. A sötét eget egy hullócsillag ezüstös fénye keresztezte, majd tűnt el a fák mögött. Mintha ez a csodás jelenség megzavarta volna támadóit – főleg a farkasvadászt – mert Shann egy nagyot ugorva ledöntötte a lábáról és mellette eliszkolva, az erdőbe futott.

Még hallotta a csalódott morajlást mögötte és Tristan dühös kiáltását, de nem törődött vele. Az életéért rohant, és előnye is volt. Üldözői lassabbak voltak nála, mivel nem lovakon, hanem gyalog kerítették őt be. De vajon hol hagyták hátasaikat?

Shann egy idő után észrevette, hogy arra menekül, ahonnan jött. Így valószínűleg elvezeti a falusiakat a sziklához, amit nem engedhetett meg magának. Egy hajtűkanyarral irányt váltott és a hegygerinc felé vette útját. Fölfelé meredek és csúszós volt az út, a föld még mindig nedves volt az esőtől és a levélszőnyeg sem volt összefüggő a talpa alatt, így nehezebben tudott haladni. Már jó ideje futott, mikor fölért a hegyre. Egy pillanatra megállt, hogy pihenjen egy kicsit, de nem merte túl hosszúra nyújtani az álldogálást. A vadászok bármikor rátalálhatnak. Shann körülnézett, hogy merre is menjen tovább. Eddig jól ismerte az erdőt, de nagyon keveset járt a hegy túloldalán, így itt nem tudta a járást.

Lassan elindult lefelé, kerülgetve a fákat és a letört ágakat, csapást csapás követett. Próbált egyre gyorsabb lenni, mert bár nem hallotta a vadászokat maga mögött, tartott tőle, hogy ott vannak a nyomában.

Újból emelkedni kezdett a talaj, még magasabbra kellett menni a hegyen, hogy át tudjon vágni rajta. Bár már lassan a hegy tetején volt, itt olyan sűrű volt a növényzet, hogy a levelek, szárak és ágak a szemébe csaptak. Már csak pár lépés választotta el a szabadulástól, már csak egy bokron kellett átjutnia...és ott állt ő. Csak rá várt. Ott állt két fa között, mögötte a tiszta ég, a csillagok és a szabadságot jelentő gerinc.

Kis terpeszben állt, bal karját lógatta, míg a jobban a kardját tartotta. Szemei egyenesen rá szegezte, ruhája hasonlított a többiekére. Hátulról megvilágította őt a csillagok és a Hold fénye. Igazi angyal volt!

Úgy tűnt Jonathan nem akar támadni. Shann közelebb lépett hozzá, óvatosan, félve, nehogy azt gondolja róla bántani akarja. Magasra emelte a fejét, hogy Jonathan arcába tudjon nézni, szemeivel hol az egyik, hol a másik szemébe nézett. Már elég közel állt hozzá, ő mégsem mozdult, csak szaporábban vette a levegőt.

Miért nincs a többiekkel? Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy ő nem volt ott a falusiakkal és a farkasvadásszal. Ő mindvégig távol maradt, de miért? Talán rájött, hogy ő Denny?

Shann barátságosan mordult egyet, és enyhén fölemelte jobb lábát, mintha csak azt akarná megtudni a fiútól, hogy lehetnének-e barátok?

Jonathan fájdalmasan nézett le rá, majd egy mozdulattal a földre dobta fegyverét, és suttogva a nevén szólította. Shann. Az ő szájából másképp hangzott.

Shann és Denny is annyira szerette őt! És most el kell hagynia...lehet, hogy csak elmegy, de lehet, hogy meghal.

Shann nem mozdult, csak letette a lábát, és figyelmét rá összpontosította. Ha nem tette volna...talán sosem érzi meg a jéghideg kardpengét az oldalában...