3. fejezet - Őszünnep

She Wolf

Farkasvadász

3. fejezet – Őszünnep

♥ Denselle szemszöge ♥

Egyszerűen lefagytam. Képtelen vagyok gondolkodni vagy bármit is tenni. Nem akarom elhinni, hogy Robert elmegy! Egyáltalán miért teszi ezt? Hiszen semmi oka rá. Akkor meg mégis miért és hova akar menni? Ráadásul pont most, amikor Shann visszatért. Ennek a falusiak nagyon nem fognak örülni. Már épp közöltem volna ezt vele, de Adele gyorsabb volt nálam. Kisíján a szívbajt hozta rám.

- Mégis hová akarsz menni? – kérdezte hisztérikus hangon. Csak néztem a bátyámat és a nővéremet, akik gyilkos tekintettel méregették egymást.

- Mondtam, Adele, halaszthatatlan ügyben el kell mennem.

- Ez nem válasz, Robert! Miféle halaszthatatlan ügyben? És hová?

- Wildecastle–be megyek. Most már nyugodt vagy? – megdöbbentett a Robert hangjából áradó nyugalom. Minek megy ő Wildecastle-be? Úgy látom, a nővéreim fejében is szöget ütött ez a kérdés, mert Adele nagyon visszahőkölt.

- Minek mész te Wildecastle-be?

- Elintéznivalóm van ott!

- Épp most? Mikor Shann visszatért? – Nem számítottam Clove kitörésére. Még sosem kiabált a bátyánkkal, sőt, még senkivel! Most mégis úgy ordít vele, mintha elárulta volna őt. Nem gondoltam volna, hogy a nővéremnek van egy ilyen oldala is. Úgy néz szegény Robertre, mint aki azonnal nekiugrik és végez vele. – Az a farkas levadássza az állatainkat, és te erre fogod magad és elmész, ahelyett, hogy itt lennél és segítenél megölni?! Robert! Mégis hogy gondoltad ezt? Szükségünk van rád! Most nem hagyhatod el a falut. Tedd le azt a csomagot! – Clove még mindig kiabált, majd egy hirtelen mozdulattal kikapta a bátyánk kezéből a köpenyét. – Robert, figyelj! Te vagy az egyik legjobb vadász. Ott voltál öt éve is, most is itt kell maradnod, hogy segíts a vadászatnál! Kérlek, Robert, maradj itt!

 – Nem tehetem, Clove. Mennem kell. A ti és a falu érdekében teszem!

- Mégis hogyan segítenél azzal, hogy elmész? – Adele a csípőjére támasztotta a kezét, mire Robert fölsóhajtott.

- Adele! Ugye nem akarod, hogy Shann itt maradjon, ugye? – kérdezte és jelentőségteljesen ránézett a nővéremre. – Szerintem nem. Akkor viszont hagyj elmenni! – Kinyújtotta a karját és elvette Clove-tól a köpenyét és az erszényét. Már épp megfordult volna, mikor Adele rikácsolva utánaszólt.

- Csak akkor hagylak elmenni, ha megmondod, hogy miért hagysz itt minket!

Erre megállt. Éreztem rajta, hogy elvesztette a türelmét. Meg tudom őt érteni, én sem szívlelem túlságosan Adele-t.

- Jólvan, Adele. Tudni akarod? Hát jó, figyelj! – mondta és közelebb lépett hozzá. – Nem Shann tért vissza. Nem ő vadászta le Alambae gazda nyulait és nem is ő vitte el Jack egyik birkáját. Ez most egy új farkas! Egy olyan farkas, ami kétszer erősebb és gyorsabb Shann-nál, és mivel vadászunk rá, sokkal kegyetlenebb is. De a legrosszabb, hogy okosabb nálunk. Be kellett látnunk, hogy egymagunk nem bírunk vele. Érted, húgom? El kell mennem a farkasvadászért, vagy mindnyájunkkal végezni fog! – szinte perzselt kettőjük között a levegő, Adele és Clove is döbbenten pislogott, egyikőjük sem tudott egy árva szót sem kinyögni. Én sem tudtam. Végleg lefagytam. Rájött. Tudja, hogy nem Shann tért vissza, vagyis nem anya. Megfordult és kiment az ajtón, én pedig tehetetlenül néztem, mert túl gyenge vagyok ahhoz, hogy visszatartsam.

- Rosszabbak vagytok, mint hét vén boszorkány! – a hangjára fölkaptam a fejemet. Mosolygott. Ez rosszabb mintha szíven szúrt volna. – Denny, sose legyél ilyen! Csak rád számíthatok, mint jó testvérre! – kacsintott rám. Elmosolyodtam, ennyivel tartozom neki. Szép! Itthagy engem ezzel a két ’vén boszorkánnyal’ csak azért, hogy farkasvadászt...farkasvadászt?! Csak most dermedtem igazán kővé. Jaj, ne! Robert Wildecastle-be megy, hogy elhívja a farkasvadászt! Ez nem lehet! Kirontottam az ajtón, de csak Robert és a lova távoli sziluettjét láttam. Miért nem figyeltem oda jobban? Mitől döbbentem úgy meg? Gondolkodnom kellett volna, rá kellett volna jönnöm, hogy Robert a farkasvadászért megy Wildecastle-be! Olyan ostoba voltam. Ha kiálltam volna a nővéreim mellett, most nem ment volna el. Mi lesz, ha elkapnak Shann-ként? Képtelen voltam másra, csak arra, hogy levegőért kapkodjak. Adele és Clove mérhetetlenül dühösen néztek rám.

- Csak álltál ott, mint egy bamba szamár!

- Rád nem lehet számítani, Denny!

- Shann el is kaphatja Robertet! Rád hallgat, miért nem mondtál semmit?

- Ellenkezned kellett volna, akkor nem ment volna el! Te befolyásolhattad volna a döntését.

- Ő döntött így! – nem gondolkodtam, csak rájukordítottam.

- Hogy mondhatsz ilyet, kishúgom? – Adele villámló szemekkel nézett rám. – Neked nem fontos a bátyád? Semmit sem jelent a számodra? Más is elmehetett volna a farkasvadászért, nem csak ő!

Nem feleltem. Nem volt erőm, ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek velük.

- Tégy meg egy szívességet, Denny! Ne szólj hozzánk. – Clove hangjától kirázott a hideg. Ezt meg hogy érti? Úgy viselkedik, mint egy ötéves kislány! Ők ezt nem érthetik! Egyikőjük sem él rettegésben minden nap! Elfordultam tőlük, nem bírtam rájuk nézni. Valami furcsát éreztem, olyat, amit azelőtt még soha. Eltartott pár pillanatig mire fölfogtam, hogy mit jelent ez. Nem féltem, hanem csalódott voltam.

***

Nem bírtam aludni. Még mindig azon gondolkodtam, hogyan menekülhetnék a farkasvadász elől. Robert csak néhány órája ment el, ráadásul az éjszaka nagyon hideg, így muszáj megállnia. Annyi biztos, hogy egyhamar nem fog visszatérni. Ennek örültem, így van néhány napom, hogy kitaláljam, mit fogok csinálni. Sosem gondoltam volna, hogy idáig fog fajulni ez az egész. Tudtam, hogy nem lesz könnyű Shann-ként élni, de arra nem számítottam, hogy alig egy hét leforgása alatt el akarnak majd kapni. Talán ha Shann eltűnne egy ideig...ha nem találná meg a farkasvadász, akkor talán lenne esélyem. De ezt mégis hogy oldanám meg?

Átfordultam a másik oldalamra és Clove üres helyére néztem. Kellett pár másodperc, hogy fölfogjam nincs a szobában. Akkor meg hol van? Hirtelen fölültem és körülnéztem a sötétben. Valami nincs rendjén, valami megváltozott. De mi? Figyelni kezdtem, de nem jöttem rá, hogy mi lehet a baj. Odalentről valami különös hang hallatszódott föl. Talán zene lehet? Mégis mi ez? Hirtelen nagyon megijedtem; csak nem Robert jött vissza máris? A szívem őrült módjára kezdett verni a mellkasomban, reménykedtem benne, hogy nem ő jött vissza. Vagy ha mégis, akkor egyedül! Kikászálódtam az ágyamból, és a ruháimért kezdtem kotorászni, hogy minél előbb lemehessek. Fölkaptam a mellényemet és a nadrágomat, majd elkezdtem magamra ráncigálni őket. A sötétben alig láttam, így muszáj volt kinyitnom a zsalut az ablakon. Tapogatózva indultam meg arra, amerre az ablakot – vagyis a lyukat a falban – sejtettem. Egyetlenegy gyors mozdulattal kilöktem a korhadt fadeszkákat, majd azonnal hunyorogni kezdtem. Nagyon rosszul esett a hirtelen jött fény, a szemem nagyon megfájdult. Nem értettem, hogy miért van ilyen világos az éjszaka kellős közepén, de már nem is nagyon érdekelt. Kihajoltam és fölnéztem az égre. A nap már magasan járt az égen, lehetett már dél is, vagy még később. Odalenn az utcán hatalmas volt a nyüzsgés, még akkor sem volt ekkora, amikor néhány napja a falakat építették. Elaludtam! A királynő gyémántláncára, elaludtam! Sarkon fordultam, kirontottam az ajtón és ledübörögtem a lépcsőn, mely majdnem beszakadt alattam.

- Clove! – kiáltottam kétségbeesve, de ez nem sokáig tartott. Amint elléptem az utolsó lépcsőfokról és beléptem a kocsma helyiségébe, majd’ leesett az állam. Ennyi ember még sosem volt egyszerre ezen a kis helyen. Lehettek vagy ötvenen is. Mi folyik itt? Mi ez a csődület? Hol van Robert?

- Clove! – kiáltottam ismét, hangosabban, de a nővérem nem fordult meg. Alig győzte a sört osztogatni, a falusiak a juhász vezetésével a pultot verték, csoda, hogy bárki hallotta ekkora zsivajban a másikat. Elkezdtem átfúrni magam a tömegen, hogy közelebb kerüljek a testvéremhez, de rendkívül lassan haladtam.

- Clove! – a nővérem végre felém fordult, és arca nyomban dühösen megrándult. – Miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem, mert nem emlékeztem a tegnap esti ostobaságomra.

- Nem kell a segítséged, kishúgom! Adele-lel megvagyunk nélküled is. – vetette oda nekem szárazon. Elakadt a lélegzetem a kijelentésétől. Ennyire haragszik rám? Ismét elöntött az a különös érzés, amit tegnap is éreztem, amikor Robert elment. De ezt hamar fölváltotta a harag. Igen, a harag, melyet már hétéves korom óta nem éreztem Clove-val kapcsolatban. Ha tudná, hogy én vagyok a farkas, biztosan nem így viselkedne! Hiszen ez gyerekes! Egy szó nélkül elengedtem a bátyámat, de csak azért, mert féltem, és ezért megharagudott rám. De hogy ne féltem volna, ha egyszer én vagyok Shann? Nem értette meg, de soha nem is fogja. Haragudtam rá, és szörnyen csalódtam benne. Tegnap nem szólt hozzám, kitagadott, és én fölmentem a szobánkba – a közös szobánkba – hogy időt hagyjak neki gondolkodni. Én is gondolkodtam, reméltem, hogy meg tudjuk beszélni egymással a dolgot, de hiába vártam nem jött föl. Úgylátszik elaludtam a hosszú várakozásban.

Megráztam a fejemet, újból hitetlenkedve ránéztem Clove-ra - aki már rég hátat fordított nekem – majd megfordultam és próbáltam kijutni a kocsmából. De akármennyire is szerettem volna sietni, hogy minél előbb megszabaduljak a nyomasztó érzéstől, annál inkább hátraszorítottak. Rengetegen voltunk, talán már kétszer annyian, mint néhány perce. Egészen a kocsma hátuljába kényszerültem. Először fölháborodtam, és már majdnem rákiáltottam az előttem toporgó apró nőre, amikor egy érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet. Lassan hátrasandítottam és észrevettem Alambae gazdát és Jonathant. Közelebb léptem hozzájuk, hogy jobban halhassam a beszélgetést, de közben nagyon ügyeltem arra, hogy ne ismerjenek föl.

- Szóval azóta nem volt több támadás?

- Nem. Én nem tudok róla. – felelte Jonathan suttogva.

- És ezért apádék azt gondolják, hogy ma, az Őszünnepen fog támadni?

Az Őszünnep! Miért nem jutott eszembe? Hiszen ma van az Őszünnep. Akkor ezért ez a nagy felhajtás. Nem Robert jött vissza, hanem az Őszünnep van ma! Azt hittem Shann megjelenése miatt elmarad, de úgy tűnik mégsem.

- Ez igaz. Az Őszünnep pedig kitűnő alkalom, hogy falatozzon. – Alambae gazda a száját húzta. – Mit tegyünk?

- Tervet kell készítenünk – felelte Jonathan.

- Erre Robert lenne a legalkalmasabb, de ő most nincs itt.

- Nekem van egy ötletem, hogyan előzzük meg a támadást – Jonathan még halkabban kezdett suttogni, amit már nem is értettem, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. – Ó, jó napot, Denny kisasszony! – köszönt rám, amitől kissé megijedtem, mert éppen azt próbáltam elkerülni, hogy fejbevágjanak egy korsó sörrel... – Jól aludtál? Nem féltél, hogy Shann elvisz? – Jonathan széles mosolyra húzta a száját.

- Jó napot, Jonathan! Jó napot Alambae gazda! Ha tudni szeretnéd, nagyon jól aludtam. És te, Jonathan? Még mindig nem fogtad el Shann-t? – legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem remegett a hangom, ezért megengedtem magamnak egy kis ravaszságot. Jonathan olyan arcot vágott, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel, amitől kimondottan jól éreztem magam.

- Ne szemtelenkedj, kedves! Előbb visz el téged az a farkas, mint engem! – mondta és szürke szemei gúnyosan csillogni kezdtek.

- Azt majd meglátjuk. Szerintem te jobban tetszenél Shann-nak, mint én. Biztos szemet vetne egy ilyen jóképű férfira! – próbáltam ugyanolyan ravasz maradni, mint eddig, és úgy tűnik, eddig nagyon jól alakítom a szerepemet: Jonathannak egy pillanatra leesett az álla, majd fölnevetett.

- Honnan veszed, hogy Shann nőstény? – kérdezte fuldokolva.

- Nem tudom, de azt igen, hogy valószínűleg nagyon tetszenél neki. – válaszoltam, mire Jonathan hátbaveregetett.

- Gyerekek! De jó kedvetek van. – szólalt meg Alambae gazda, amire nem számítottam, így idegesen felé kaptam a fejem. Észrevettem, hogy Jonathan-nak ez kimondottan tetszett és még gúnyosabban néz rám, mint eddig. Élvezed a helyzetet, nagylegény? Úgy döntöttem nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lásson összetörni a favágóval szemben.

- De Alambae gazda! Ma van az Őszünnep. Hiába, most még Shann sem tudja elvenni a jókedvemet! – feleltem mosolyogva.

- Igaz. Arra van az Őszünnep, hogy mulassunk! – Jonathan csak kis idő után szólalt meg, nyilván nem számított a favágóval szembeni önbizalmamra. Megkaptad, édes! Ne játssz egy farkassal!

Jonathan hirtelen elfordult tőlem és kinyúlt valamiért. Mikor újból felém fordult, észrevettem, hogy az egyik kezében egy korsó sör van, amit felém nyújt. Vonakodva ugyan, de elvettem tőle. Mit akarhat?

- Igyunk...

- Shannra! – magam is meglepődtem a kijelentésemen. Minek nyitottam ki a számat? – És a farkasvadászra – tettem hozzá sietve.

- Úgyvan! Shannra és a farkasvadászra! – a két férfi először megdöbbent, majd Jonathan ismét elvigyorodott. A magasba emelte a kupáját, majd még mindig vigyorogva kiitta. Én kicsit óvatosabb voltam, ezért lassan kezdtem kortyolgatni. Egész jó ízű volt, nem értem a bátyám miért nem engedi, hogy igyak belőle. Kicsit a fejembe szállhatott, mert a pultra csaptam a kupát. Jonathan-ra néztem, aki végig engem figyelt. Találkozott a tekintetünk, és nekem eszembe jutott egy aljas, de fortélyos terv, hogy hogyan tudhatnám meg a tervet. Őrült és kockázatos ötlet volt, de muszáj megpróbálni. Mélyen belenéztem Jonathan szemébe - aki még mindig nem vette le rólam a tekintetét – majd hirtelen elkaptam a fejemet.

- Csak egy kupával iszunk? – kérdeztem, és próbáltam nagyon csalódott lenni. Jonathan kicsit megdöbbent, de rögtön még egy korsóért nyúlt, amit odatolt elém.

- Te nem iszol? – kérdeztem és elővettem a legcsalódottabb arcomat.

- Sajnálom, Denny kedves, nem ihatok többet. – láttam rajta, hogy nagyon a kedvemben szeretne járni, de minden bizonnyal nem ihatott többet, hogy éjszaka ott lehessen a vadászaton.

- Csak még egyet! A kedvemért. – kérleltem, mire engedékenyen rám nézett.

- Csak egyetlenegyet! – felelte, majd Clove felé fordult és kért tőle még egy korsóval. Tudom, nem lenne szabad ezt tennem vele, de ez az egyetlen esélyem, hogy kiszedjem belőle, hogyan is akarják elkapni a farkast. Ha leitatom, ő nem lesz ott a vadászaton, és valószínűleg meggyűlöl engem, de ezt az árat megfizetem.

Egy szuszra ittam ki a korsómból a sört, majd ránéztem. Jonathan lassabban ivott, látszott, hogy betartja a határokat.

- Szegény Jonathan! Nem megy? Segítsek? – kérdeztem a tőlem telhető leggúnyosabban, majd egy hirtelen mozdulattal kikaptam a kezéből a kupát. Nagyon dühösen nézett rám, de nem érdekelt, megittam a maradék sörét.

- Nyuszi vagy, édes! – vigyorogtam rá. Egy kicsit elámult, majd egy szó nélkül fölkapott egy újabb korsót és ledöntötte. Csak néztem, majd elismerően bólintottam. Na, mi lesz? Még néhány korsó és bejött a cselem!

- Ki is a nyuszi? – kérdezte gúnyosan.

- Hát te – nyújtottam felé még egy korsóval.

- Most már elég, Denselle! Nem szabad többet innom. – mondta kissé szomorúan. Azonnal föltűnt, hogy a tekintete kissé zavaros. Vajon hányat ivott már előtte? Bár a mi sörünk gyenge, de akkor is odatesz az embernek.

- Mégis hányat ittál, kedves? Hármat, négyet?

- Nyolcnál tartok.

- Ugyan már! Az semmi. Én tizenöttel ittam a születésnapomon. – mondtam, de azt nem tettem hozzá, hogy egy farkasnak ez meg sem kottyan. Jonathan megdöbbent.

- Ne viccelődj, kedves... – kezdte, de ekkor az orra alá dugtam a következővel.

- Meg sem kottyant – suttogtam kihívóan. Láttam rajta, hogy visszautasítana, de nem merte megtenni, mert akkor romba dőlt volna a becsülete. – Vagy félsz, hogy egy lány többet tudna inni nálad? Fogadni mernék, hogy legyőznélek! – mondtam dacosan és mélyen a szemébe néztem.

- Elfogadom a kihívást – válaszolta és őszintén mondom, meglepett, hogy egy percig sem habozott. – Clove! Húsz korsó sört ide! Te mennyit iszol, Denny drága? Ugyanennyit? Clove! Denselle-nek is adj húszat! – meg sem várta a válaszomat, ami kicsit rosszul esett.

- Azt mondtad, fogadjunk. De miben? – fordult ismét felém. Kicsit haboztam, mert nem gondoltam komolyan, de úgy látszott ő nagyon is. Hirtelen eszembejutott, hogyan szabadulhatnék meg a farkasvadásztól.

- Ha én nyerek, nem hagyod, hogy a farkasvadász kapja el Shann-t, hozd el te, úgy, hogy a farkasvadász nem segít. – jelentettem ki. Jonathan egy pillanatig kővé dermedt a rémülettel vegyes csodálkozástól, majd összeszorította állkapcsát és lenézett rám.

- Csak ennyi? – kérdezte, mire én bólintottam. – Ha viszont én nyerek, adsz nekem egy aprócska ajándékot.

- Mit?

- Egy táncot. Az Őszünnepen.

- Rendben. – feleltem nyugtalanul. Megfogtam a kezét és megráztam, ezzel megkötve az egyezséget.

***

Egy apró láng, mely futótüzet indíthat el. Egy száraz szalmaszál, mely hamuvá éghet. Egy farkas, mely csak ölni képes, és a vadásza, mely csak vele kegyetlen.

Semmiben sem különbözök a tűztől. Én is egy láng vagyok, mely futótüzet indított el, és én leszek a szalmaszál, mely hamuvá éghet...

- Tisztelt falubeliek! Ezzel kezdetét vette az idei Őszünnep! – Morton hangja visszarángatott a jelenbe. Épp fölemelte a kezében tartott fáklyát, amivel az imént meggyújtotta a máglyát. Kicsit kába voltam, de csatlakoztam a falubeliekhez, akik teljes erejükből tapsoltak. Nem is értem, minek ez a nagy felhajtás a máglyagyújtás körül. Jó, tudom ez az ünnep kezdete, de akkor is.

Megszólalt a zene és a párok fölsorakoztak az első tánchoz. Nem sajnáltam, hogy én nem vagyok köztük, hanem örültem neki. Csak egy dolog bántott: azt, hogy örökké tartozni fogok Jonathannak, ha ma éjszaka nem táncolok vele.  Nem is igazán tudom, hogyan nyert, de azt igen, hogy nagyon leitattam. És ez most bánt. Úgy tíz korsóval ihattunk már, mikor Alambae gazda odacsődített hozzánk mindenkit. És persze mindenki fogadott valakire, aki persze Jonathan volt! Ez rosszul esett, de Jonathan már így is kissé szédelgett. Úgy tűnt sima győzelmem lesz, de, bevallom, megsajnáltam őt. Miattam csinálta és már így is elég részeg volt ahhoz, hogy megtudjam tőle azt, amit kell. Így hát hagytam nyerni. De persze csak én lehetek olyan szerencsés, hogy keresztülhúzzák a számításaimat! Alambae gazda hazavitte Jonathant, engem meg ottfogtak, hogy kivallassanak. Férfiak! Mindent hiába tettem. Tönkretettem Jonathan napját azzal, hogy megmentsem magamat, mert képtelen voltam kitalálni bármit is. Aztán persze azt sem sikerült megszereznem tőle, amit akartam. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen! Remélem azért nem haragszik rám nagyon. Ő is tudhatja, hogy Shann lehet, hogy el sem jön, és akkor megbocsátja nekem ezt az egészet. Kicsi korom óta jó barátok vagyunk vele, nem akarom egy ilyen ostobaság miatt elveszíteni őt. És ha rajtam múlik nem is fogom.

Egyre hangosabbak lettek körülöttem az emberek, és én ijedten vettem észre, hogy mind táncolnak. Hogy kerültem én ide? Csak állok itt, mint egy fatuskó, körülöttem mindenki táncol, és jól érzi magát, én pedig...hát tulajdonképpen mit is csinálok? Bambulok? Talán ez rá a legjobb szó. Inkább gyorsan kiiszkoltam a tömegből, reméltem, hogy nem láttak túl sokan. Az egyik percben még a várakozó falusiak szélén álltam, a másikban már a táncolók között. Jobban kell figyelnem! Próbáltam elvegyülni abban a tömegben, amely a táncolókat vagy a gazdákat nézte, akik kóstolót kínáltak az idei terményükből. Én is szívesen megkóstoltam volna azokat az érett szőlőket, szép almákat, vagy az idei gabonából kisült kenyereket. Mindent egy hosszú asztalra halmoztak fel, és kosarakban kínálgatták egymásnak. Annyira csábító volt, de nagyon féltem, hogy nem tudok parancsolni a farkasnak, mely bennem lapul, így inkább kihagytam a falatozást. Egyáltalán miért jöttem el? Semmi keresnivalóm itt, az lesz a legjobb, ha hazamegyek.

Megfordultam és próbáltam átverekedni magam az embereken. Már volt benne tapasztalatom, a nap folyamán szereztem épp eleget. Clove és Adele közölték velem, hogy nem kell a segítségem a kocsmában, pedig Adele-nek inkább pihennie kéne. Napok kérdése és megszületik a gyereke. Hogy lehet ennyire elővigyázatlan?

Persze most nem látni őket sehol, pedig tavasz óta az Őszünnepről beszélnek! Nem is értem őket, egyáltalán nem.

- Denselle! – a hang irányába kaptam a fejemet és csodálkozva vettem észre, hogy Hanry kiabál nekem, kezében egy méretes kupával felém, integetve.

- Gyere ide, Denny! Ne félj! Akarsz inni velünk? – kérdezte és a többi gazda felé bökött, akikkel egy asztalnál lopták a napot, vagyis az estét. Közelebb léptem hozzájuk, de túl nagy volt a tömeg, így sokszor nekem jöttek. Kénytelen voltam odakiabálni nekik:

- Nem, Hanry, eleget ittam Jonathannal.

- Gyere, na, Denny! Igyál velem a fiamra. – persze nem hagyta annyiban a dolgot, muszáj minden héten elismételnie, hogy fia fog születni. – Halljátok, emberek? Fiam fog születni! Igyunk a fiamra! – ordította mindenkinek, aki közel állt hozzá, majd megemelte a kupáját és a fenekéig itta. Csak a fejemet tudtam csóválni, már így is túl sokat ivott. A királynő gyémántláncára! Jonathan is ilyen állapotban lehet most? Jajj, remélem nem! Annyira elszégyelltem magam, hogy minél előbb el akartam menni. Hogy tehettem ezt vele, amikor ő mindig is jó volt hozzám?

Egy sötét zugba jutottam, amit csak egy fáklya világított meg. Az egyik oldalról egy ház fala vett körül a másik oldalról az emberek áradata. Próbáltam kicsit lenyugodni, de ez nem nagyon ment. Csak ekkor vettem észre, hogy a szívem őrült módjára ver. Mi zaklatott így fel? Hanry vagy az, amit Jonathannal tettem? Lehet, hogy mindkettő, de az is lehet, hogy egyik sem.

Csak néhány percre tudtam elfelejteni, hogy én vagyok Shann, hogy mit tettem és mi vár még rám. Az egész életem arról szól, hogy hogyan őrizzem meg a titkomat, és hogy hogyan éljem túl. Vajon anya hogy viselte? Anya! A farkasvadász! A falusiak! Ők vették el tőlem.

- Joff! – szaladt ki a számon, amikor megláttam a gubancos szőrű juhászkutyát. Abban a pillanatban mindent elfelejtettem: anyát, a falusiakat és a farkasvadászt.

Joff felém kapta a fejét és nyomban megpróbált rámugrani, miközben vidáman csaholt.

- Te hogy kerülsz ide, pajtás? – hajoltam le hozzá, hogy meg tudjam simogatni a kutyát. – Nem a birkákra kellene vigyáznod? Hah? – kérdeztem, de nem vártam választ. Nem is várhattam, hiszen Joff kutya volt, így nem tudott beszélni.

- Hogy vagy, te hős? Jól elintézted a farkast, ugye? – reméltem, hogy Joff dicséretnek veszi a szavaimat, még ha nem is értette őket. Látva a boldog ábrázatát, azt hiszem, nagyon büszke magára. Bár a lábát még nem igazán használja, Morton szépen meggyógyította.

Hirtelen bűntudatom támadt, hiszen Joff miattam sérült meg, miattam, nem tud rendesen járni. Olyan rosszul esett ez nekem, hogy az már elviselhetetlen volt.

- Úgy sajnálom Joff! Shann is nagyon sajnálja. – közelebb hajoltam hozzá és szinte belesuttogtam a kutya fülébe. Ezért is meg volt a hála, Joff jól képennyalt, kellett nekem odatartanom a fejemet.

- Te kis szemtelen! – dorgáltam meg kedvesen – Hát így kell viselkedni? Nem tanítottak meg a jómódorra? Adok én neked, buta kutya! – mondtam, majd jól végigdörzsöltem a hátát és az oldalát, amit kimondottan élvezett. – Ez most tetszik, ugye? Szemtelenkedni mertél velem, te kis szörnyeteg? – Joff az oldalára dőlt, majd a hasát felém fordítva vidáman csóválni kezdte a farkát. – Ezt még megemlegeted, örökké kísérteni foglak. Hallod, te bestia?

- Hallom. – felelte valaki a hátam mögül, amitől halálra rémültem. Megfordultam és szembe találtam magam azzal, akire a legkevésbé számítottam.

- Jonathan! Te meg hogy kerülsz ide?

- Az Őszünnepre jöttem.

- Nem az ágyat kéne nyomnod, annyi sör után? – kérdeztem, de Jonathan csak könnyedén fölnevetett, majd közelebb hajolt hozzám.

- Ezzel nem tudsz eltenni láb alól, kedves. – suttogta a fülembe.

- M...? – kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Szóval Joff-ot jobb társaságnak tartod, mint engem? – lenéztem a kutyára, aki még mindig vidáman csóválta a farkát és csillogó kutyaszemeit ránk szegezte.

- Valakinek vele is törődnie kell. Olyan magányos lehet szegény pára. Ráadásul ő üldözte el a farkast. – tettem karba a kezemet.

- Ó, igen, a farkas – felelte ő suttogva, miközben összehúzta a szemét.

- Mi az? – kérdeztem meglepve, de egy pillanat múlva már tudtam, hogy nem kellett volna kimondanom azt az utolsó mondatot.

- Mi is volt a fogadásunkban? Ha te nyersz, elhozom Shann-t a farkasvadász nélkül, de ha én...? Hogy is volt? Táncolnod kell velem? – nem válaszoltam, csak vettem egy nagy levegőt. Jonathan arcán vidám mosoly terült szét, miközben gúnyosan nézett le rám.

- Fogadtunk, emlékszel? Hmm? Úgy emlékszem én nyertem. Vagy tévedek?

- Nem.

- Nos, akkor az adósom vagy egy tánccal! – mondta és kinyújtotta felém a karját. Egy kicsit vonakodtam, de utána elfogadtam, mert nem akartam, hogy azt higgye, nem akarom megadni neki a tartozásomat. Elindultunk a táncoló párok felé, észrevettem, hogy Jonathan olyan úton vezet, ahol alig állták utunkat. Persze én mindig a tömeg kellős közepén vágtam át. Joff boldogan csaholva követett minket, amiért – legnagyobb meglepetésemre – hálás voltam, bár nem értettem, hogy Joff jelenléte miért nyugtat meg ennyire. De egyáltalán miért vagyok ideges? Ez csak egy tánc egy baráttal! Csak egy tánc! Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem több egy baráti táncnál, de nem tudtam. Hamarosan az okára is rájöttem. Megváltozott a légkör, valami furcsa volt a levegőben.

Jonathan tántorgott egy kicsit, látszott rajta, hogy még nem heverte ki a délutáni eseményeket. Sajnáltam érte, de ezzel a tánccal most rendezem a tartozást.

Egészen a táncolók sűrűjébe vitt, majd – nem túl kíméletesen – megragadta a karomat és maga felé fordított. Nagy levegőt vettem és hagytam, hogy vezessen. Eleinte féltem, mert még mindig részeg volt, így nem bánt velem valami gyengéden, de megérdemlem. Végülis én itattam le. Azután viszont gyorsulni kezdett a zene és vele együtt mi is. Párt váltottunk, táncoltam Alambae gazdával, Jack-kel, a juhásszal és Jonathan unokatestvéreivel. Nem is volt olyan rossz, már kezdtem élvezni, amikor a fáklyák fényei kialudtak és csak a máglya világított. Tudtam, hogy ez mit jelent, elérkezett az Ünnep egyik fénypontja: a borjúsütés ideje! Persze az igazi fénypont a lakoma, de ez fontos része az Őszünnepnek.

A sötétben maradtam egyedül, csak távolról világított meg a máglya fénye, épp, hogy csak látszottam az éjszakában. Néztem az embereket, amint nevetnek és kiáltoznak körülöttem, a táncoló párok a máglya köré gyűltek, hogy táncukkal fölizzítsák a tüzet. Ősrégi hagyomány. Szerencsére nekem nem kell ott lennem velük, már nem tartozom Jonathannak semmivel. De ő ezt is másképp gondolta. Mindig a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel, és ez most sem volt másképp. Jól meglepett hátulról, ahogy átkarolta a hasamat.

- Most meglátjuk ki is a nyuszi! – suttogta kihívóan, majd megragadott a derekamnál fogva és magához húzott. Nem értettem, hogy mit akar tenni, de azt tudtam, hogy mit akar mondani. Újból előtört belőlem az a különös érzés, hogy valami furcsa van a levegőben. De már tudtam, hogy mi az. Jonathan magához szorított, és akármennyire is részeg volt, tudtam, hogy tisztán gondolkodik. El akartam tolni magamtól, de nem ment. Megőrjített a közelsége, eluralkodott rajtam a nyugalom, nem volt bennem semmi, csak üresség. Képtelen voltam gondolkodni, éreztem, hogy nem csak egy tánc lesz. Hűvös volt az éjszaka, mégsem fáztam, mert a Jonathan testéből áradó forróság melegített. Nem mondott semmit, de nem is kellett, mert nem tudtam volna rá reagálni, úgy ahogy semmi másra sem. Megérezhette, hogy ő ’győzött’, mert kihasználta az alkalmat. Már csak azt éreztem, hogy ajkai forrón tapadnak az enyémhez...

Öhmm, tudom sokat késtem, de ez van. Nem lett olyat jó, mint a képzeletemben, de próbáltam olyanná tenni. Hát, jó olvasást!! :D