She Wolf
Farkasvadász
5.
fejezet – Titkok és hazugságok
Denselle
Anya azt mondta
egy farkas megérzi egy másik farkas jelenlétét. Egyszerűen látni fogja benne,
hogy ki is ő valójában. Kívülről ártatlan gyermeknek tűnik, de ott lapul benne
az a bizonyos másik én. Nem hittem neki. Gyerekfejjel azt gondoltam, hogyan
láthatnánk meg azt, ami nincs? De bizony igaza volt! Bárcsak el tudnám mondani
neki, hogy mindez igaz. Megláttam Amelie-ben, azt, amit csak egy farkas láthat
meg. De hogyan lehetséges ez? Hogy lehet, hogy Amelie farkasnak született? Hiszen
Adele nem farkas, nem hordozza a gént, így a lánya nem is örökölhette volna.
Anya is farkas volt, de Adele nem az, én örököltem a gént helyette és Clove
helyett, az én lányomnak kéne farkasnak születnie!
Minden egyre
zavarosabb lett. A bábaasszony szinte azonnal kiparancsolt minket a szobából,
azzal az indokkal, hogy az újdonsült anyukának és kislányának pihenésre van
szüksége. Még Mortont, a gyógyítót is kiküldte, aki erre egy kicsit
megharagudott. Mindez érthető, most a legkisebb szükség sincs ránk, csak
nyugalom kell Adele-nek és Amelie-nek.
Ahogy újból
kiléptem a sötét folyosóra, egy nagyon bizarr gondolatom támadt: lehet, hogy
Adele is örökölte ezt az átkot? Lehet, hogy ő is farkas? Nem, az nem lehet,
akkor láttam volna legalább egyszer átalakulni. Vagy az lehet, hogy a gén
lappangjon bennünk? A királynő gyémántláncára, minden annyira bonyolult! A
legvalószínűbb az, hogy Amelie nem is farkas, csak én látok rémeket. De igazán
akkor fogok rémeket látni, amikor pár nap múlva Robert visszatér...a farkasvadásszal.
- Hol van Hanry?
– szólalt meg Clove hirtelen. Oldalra kaptam a fejem, de a sötétben csak
árnyakat láttam. Annyit azért ki tudtam venni, hogy a nővérem közvetlenül
mellettem áll és egyenesen az arcomba néz.
- Valószínűleg a
feleségével. – feleltem halkan.
- Persze... Gondoltad
volna, hogy lány? Amelie. – felelte kérdő tekintetemet látva. Egy percig
töprengtem a kérdésen, majd megráztam a fejemet. Hanry biztos volt benne, hogy
fia fog születni, és most mégis a lányát tarthatja a karjában.
- Eszembe sem
jutott.
- Hát, az enyémbe
sem. Szerinted most, hogy érezheti magát az apuka?
- Hanry?
- Ki más? –
kérdezett vissza Clove fölháborodottan.
- Erre nem tudok
mit felelni. Nem voltam még apuka, de szerintem nem is leszek. – mondtam, mire
Clove jóízűen fölkacagott.
- Akkor legalább
igyunk Amelie-re! – Meg sem várta a válaszomat, hanem csak fogta magát és
elindult a konyha irányába. Pont olyan, mint Jonathan! Ő sem várja meg, mit
válaszol az ember, csak megy a feje után.
Clove egy erős
lökéssel kicsapta a konyha ajtaját, majd tapogatózva megindult a sötétben.
- Gyere már,
Denselle! – kiáltott hátra, pont abban a pillanatban, amikor valami hangos
csörömpöléssel esett a padlóra, majd nem sokkal utána Clove szitkozódni
kezdett.
- Ezt nem kéne!
Ez nem a mi házunk, Clove. – figyelmeztettem.
- Ugyan már,
kishúgom! Csak szabad inni a legfiatalabb családtag egészségére. – ebben a
pillanatban jutott el a tudatomig, hogy Clove részeg.
- Clove, te
ittál?
- Csak egy
kicsit. – vallotta be, miközben két méretes korsót fogott a kezébe és
megtöltötte őket sörrel.
- Talán nem
kéne... – kezdtem, de Clove nem hagyta befejezni a mondatot. A kezembe nyomta a
kupát, majd hozzácsapta a sajátját.
- Amelie-re! –
rikkantotta, majd kortyolni kezdte a keserű nedűt.
- Amelie-re – megemeltem
a korsómat, majd inni kezdtem. Nem tudom miféle sör lehetett, de az biztos,
hogy nem a bátyámé. Ez keserű volt és nagyon erős, a miénk finom és gyenge. Rémes
íze volt.
- Miféle romlott
ital ez? – kérdeztem és elhúztam a számat.
- Nem ízlik? Ilyet
isznak Ruthestone-ban. – csapta az asztalra a kupát, pont abban a pillanatban,
amikor kint nagy lárma támadt.
- Mi történik? –
kérdezte Clove izgatottan, majd a kétszárnyú bejárat felé vette az irányt.
Sietve leraktam a kupámat és én is a nővérem után indultam.
Vagy kéttucat
ember gyűlt össze a ház előtt, vagy bort hoztak, vagy valami finom ételt. Amint
megjelentünk az ajtóban, elcsöndesedtek. Cassandra lassan kivált a csoportból
és elénk sietett.
- Ne haragudjatok
a lármáért – kezdte – Mi csak ételt hoztunk az ifjú anyukának és a fiának. Csak
átadnánk és megyünk is – mondta és felénk nyújtott egy kosár frissen sült
cipót. Clove döbbenten pillantott le a kosárra majd fölemelte az egyik kezét és
átvette.
- Ez...ez nagyon
kedves tőletek! Adele és Hanry igazán nagyon fog örülni. Úgy illik, hogy
megháláljuk a kedvességeteket. – mondta és végignézett a tömegen. – Mindenki a
vendégem egy korsó sörre! – emelte meg a kosarat – Irány Robert kocsmája! –
adta ki az utasítást, mire mindenki nagy éljenzések közepette a kocsma felé
vette az irányt. Clove nagy lendülettel felém fordult, majd a kezembe nyomta a
kosarat.
- Vidd ezt be,
kérlek! Reggel majd a többit is elhozom a kocsmából. – mondta és elrohant a
falubeliek után. Egy pillanatig szóhoz sem jutottam a döbbenettől, csak
megfordultam és engedelmesen bevittem a kosarat a házba. Clove mégis hogy
gondolta ezt? Az éjszaka közepén mindenkit odacsődít a kocsmához. Jó, ez ma
talán megengedhető, végül is ma éjszaka van az Őszünnep, na de...Várjunk csak!
Ma van az Őszünnep. A falusiak nagy része hazament már, vagy a kocsmába megy,
hogy megünnepeljék Amelie érkezését. Vagyis a tér szinte teljesen üres.
Léteznek még csodák...
***
Shann kinézett a
ház mögül, ahol elbújt. A sötét, szűk sikátorban senki sem vehette őt észre,
csak izzó kék szemei árulhatták őt el.
A téren csak
néhány asszony és gyerek maradt. Voltak, akik a tüzet oltogatták, mások az
ételeket pakolták kosarakba, de voltak, akik még ettek. Shann-t elfogta az
éhség, amikor tekintete a hatalmas, zsíros borjúra esett, melynek még a felét
sem fogyasztották el. Ez a nap az ő szerencsenapja! Nem kell messzire mennie,
hogy jól megtölthesse a hasát, ráadásul mindent könnyed munkával megszerezhet.
Mindezt Adele-nek és a lányának köszönheti. Ha nem ma született volna meg a kis
Amelie, a tér még mindig zsúfolva lenne emberekkel, és ő nem tudná
könnyűszerrel kifosztani.
Shann lassú
léptekkel megindult előre, az sem zavarta, hogy hatalmas mancsai beleragadnak a
szűk utca sarába. Puha, könnyed lépésekkel közelített a tér felé, legnagyobb
szerencséjére senki sem hallotta vagy látta közeledtét.
A kisfiú, akit
Pat-nek hívtak, vidáman rágcsálta a hatalmas pulykacombot, és nem is gondolta
volna, hogy az az ínycsiklandó finomság vonzza magára egy ragadozó figyelmét.
Shann óvatos léptekkel
közelített a gyerek háta mögött, és már csak pár lépés választotta el a fiútól,
mikor az hátrafordult. Először talán fel sem fogta, hogy Shann-nal találja
szemben magát...a comb kiesett a kezéből, barna szemei kitágultak, egy
pillanatig még levegőt is elfelejtett venni...majd iszonyatos sikoly hagyta el
a torkát.
Shann fülét
sértette a gyerek kiáltása ezért lesunyta őket, majd megmutatva halálos
fogsorát rávicsorgott Pat-re. A kisfiú kiáltása ekkor még félelmetesebb lett,
kezével a levegőt kapkodva hátrálni kezdett, miközben teljesen elöntötte a
pánik. Shann nem hagyta, hogy a gyerek meneküljön, makacsul utánament, közben
egyre csak vicsorgott és borzolta a szőrét.
Mikor a többi
gyerek és asszony is észrevette a hatalmas fenevadat, mindent eldobva kezükből,
sikoltozva – kiabálva futni kezdtek. Shann nagyon remélte, hogy hamar túlesnek
az est e részén, ugyanis Pat kiáltása csak zavarta, a többieké már egyenesen
fájdalmas volt számára.
- Pat! – a
kiáltás talán még rémisztőbb volt, mint a kisfiú sikolya. Shann ránézett a
halálra rémült nőre, aki egy illatozó kenyeret tartott a kezében és kisfiát
nézte, aki még mindig a farkas elől próbált elszökni.
Shann arra
gondolt, hogy talán nem kéne a gyerekkel törődnie, hiszen nem akarja bántani.
Elkapta tőle a fejét, majd egyetlen ugrással a hosszú asztal tetején termett,
mely vészesen megingott jelentős súlya alatt.
Lehajtotta a
fejét, de még mindig szemmel tartotta az asszonyt és a fiát. Pat egy utolsó
rémült sikollyal anyjánál termett, aki ölbe kapta a gyereket és a többi asszony
után elrohant a falu keleti része felé.
Shann egyedül
maradt a téren. Már nehezére esett türtőztetni magát, ennyi finom étel láttán.
Fölemelte a fejét, és megfordulva azonnal a még gőzölgő borjúra vetette magát.
Beleharapott a friss húsba és egy jókora darabot szakított ki belőle. Élvezte a
lágy hús omlósságát, és még többet akart belőle.
Bár a borjú alatt
még halványan parázslott a tűz, égette Shann nyakát és hasát, mégsem törődött
vele, egészen addig, míg az állat bele nem zuhant a hamuba. A tűz új életre
kelve ismét föllángolt és néhány perc alatt szénfeketére égette a borjúból
megmaradt állati roncsot.
Shann
kíváncsisággal vegyes haraggal nézett le az ehetetlenné vált borjúra, majd
finomabb falatok után indult.
Rengeteg étvágygerjesztő
étel sorakozott a lábai előtt, mégis egy hatalmas vadalmával és szőlővel
töltött pulyka keltette fel az érdeklődését. Néhány hosszú lépéssel a sült
húsnál termett és nekilátott, hogy bekebelezze, miközben arra gondolt, hogy
tarthatnának Télünnepet is. Akkor egy hónap múlva ismét könnyedén megtölthetné
a gyomrát, különösebb erőfeszítés nélkül.
A nagydarab
pulykából szinte semmi sem maradt, mire Shann jóllakott. Erőt vett rajta a
szomjúság, ezért némi ital után nézett. Bár aznap már, Denselle-ként jó sok
sört megivott, mégis égette a gyomrát a borjú – és pulykahús.
Az egyik
asztalnak döntve észrevett egy termetes tölgyfahordót, melyből lassan
csurdogált az az édes-keserű bor, amelyből Robert sosem hagyta inni.
Shann leugrott az
asztalról, mely egy halk nyekkenéssel az oldalára dőlt és a sok jó mind a
földre zuhant, de a farkas mit sem törődött ezekkel.
A sárban már egy
kisebb tócsa gyűlt össze az édes nedűből, amibe most Shann óvatosan belenyalt.
Furcsa íze volt, egyszerre keserű és őrjítően édes. Shann-nak nem volt türelme
kivárni, míg a bor kifolyik a hordóból, ezért egy kiálló résznél megragadta
erős állkapcsával és elkezdte kifeszíteni. A léc egy megadó reccsenéssel
kettétört, pont a hordó közepe felett.
A farkas örömmel
nyugtázta, hogy a hordó még félig tele van. Átlépve a léc letört darabját,
beledugta a pofáját a vérvörös italba. Tíz nagy korttyal litereket ivott ki
belőle. Elégedettségét egy hatalmas prüsszentéssel jelezte, majd végignézett az
ünnep helyszínén.
Egy hosszú
asztal, megpakolva minden jóval, egy fölborított padsor, a porban söröskupák,
étel és kifolyt ital. A távolban fáklyák világítottak és még mindig égett a
hatalmas máglya, rajta az elégett borjúval.
Shann tekintete
visszatévedt az ételhalomra. Ki tudja, mikor ehet következőnek? Lehet, hogy
napok múlva, de az is lehet, hogy heteket kell várnia. Nem hagyhatja kárba
veszni ezt a sok finomságot, ha jóllakott, ha nem!
Beleharapott egy
már félig kihűlt mogyorós kenyérbe, majd jóízűen fölfalta a másik felét is,
néhány ropogós zsömle és egy kis kecskesajt követte, melyet szőlővel tálaltak.
Talán az egyetlen
jó része, hogy farkas, hogy bármit megehet és bármennyit, anélkül, hogy
megviselné a gyomrát. Emberként már biztos nagyon rosszul lenne ennyi ételtől.
Kis idő múlva
harsány kiáltások támadtak a távolban. A hosszú, széles főutca irányából emberi
hangok hallatszódtak, miközben sorba meggyulladtak a távolban a fáklyák. Shann
apró pontokat látott közeledni.
Végre! Mi tartott
eddig? Már kezdte azt hinni, hogy elsétálhat anélkül, hogy a falusiak
harcolnának vele. De amíg ideérnek addig is befejezi a vacsoráját.
Lehajtotta a
fejét, és egy mozdulattal kettéharapta az addig rágcsált sült nyulat.
Alig fejezte be
az evést, mikor föltűntek az első őrök. Heten voltak, lándzsával a kezükben, néhányuknál
fáklya is volt. Hátulról világította meg őket a fény, ezért nem láthatta kik is
ők.
Shann megállt,
magasra emelte a fejét és úgy figyelte a jövevényeket. Az őrök nem mozdultak,
nyílván kissé meglepődtek, hogy Shann nem támadt azonnal, vagy csak nem tudták
mit tegyenek. Shann figyelni kezdett, nem akart ő kezdeményezni, csak lassan
ellépett a földöntött asztaltól, hogy jobban szemügyre vehesse ellenfeleit.
Néhány perc
késlekedéssel megérkezett a nyolcadik vadász is. Magas volt és izmos, erős karjában
lándzsát tartott, övén kard lógott. Szőkésbarna haja ragyogott a fáklyák
fényében, szeme gyűlölettől és harci vágytól izzott. Lassú, megfontolt
lépésekkel elindult a nyugodtan álló fenevad irányába, lándzsáját
előreszegezte, másik kezével egy tőrt ragadott meg. Shann észrevette, hogy
lassan oldalirányba bólint. Abba az irányba fordította a fejét és még éppen
idejében ugrott félre egy felé közeledő nyílvessző, elöl. Szóval bekerítették!
Milyen kis leleményes a társulat!
Shann haragosan
fölmordult, amikor egy újabb nyílvessző csapódott mellette a földbe.
Fölborzolta a szőrét és vészesen vicsorogni kezdett a közeledőkre. Már csak
néhány lépés választotta el őket egymástól, akár rájuk is ugorhatott volna, ha
nagyon akar. Két mozdulatába került volna és végezhetett volna mind a nyolc
őrrel. Nem érezte csapdában magát, inkább úgy tekintett az egészre, mint egy
gyakorlatra.
A nyolc vadász
lassan körbekerítette, néha felé böktek a lándzsájukkal, de Shann csak az
előtte magasodó férfira meredt. Mivel már közel álltak hozzá, fölismerte az
arcokat. Jobbra tőle a kovács két fia és a juhász álltak, balról Jonathan
unokatestvérei kerítették be, a háta mögött a ácsmester, még szemben...Shann
önkéntelenül is abbahagyta a vicsorgást. Az nem lehet, hogy ez a magas, erős ember
ő legyen!
Jonathan!
Most mit tegyen?
Shann visszagondolt a csókra, amit órákkal ezelőtt kapott tőle, Denselle-ként.
Nem támadhatja meg, hiszen részeg, így nem tud harcolni. Shann új tervet
készített magának. Pillanatnyi döbbenete elmúlt, nagy lendülettel előreugrott,
állkapcsába szorította Jonathan lándzsáját, és egy rántással kettétörte.
A fiúnak még
meglepődni sem volt ideje, Shann hanyatt döntötte és a mellkasára telepedett,
onnan vicsorgott le rá. Kék szemeiben nem látszódott harag, vagy, hogy meg
kívánta volna ölni, csak pajkos jókedv.
- Ne! Ha támadsz,
megöli! – kiáltott fel Jack, a juhász. Shann csak a szemeit fordította oldalra,
továbbra is az alatta elterülő Jonathan-ra morgott; a kovács egyik fia
megpróbálta leszúrni, de Jack még időben elkapta a karját. Az egész csapaton méla
tanácstalanság tükröződött, ha megsebesítik a farkast, megmérgesedik, és
mindnyájukat megöli, a fiúval kezdve.
Shann egészen
közel hajolt a fiú arcához, úgy, hogy belenézhettek egymás szemébe. Shann
meglátta Jonathan szemében a felkelő nap fényét; érezte, hogy alatta az övét
próbálja elérni. A tőr!
Még egyszer
rámordult Jonathanra, majd lesunyta füleit és leugrott róla, pont abban a
pillanatban, mikor a fiú kihúzta az övéből a hosszú tőrt és megpróbálta
beleszúrni a farkas hasába. Szóval ezért nem támadtak a többiek!
Shann
előrenyújtotta a nyakát és futni kezdett, bár nem félt, mégsem akarta, hogy
leleplezzék a titkát.
- Utána! –
kiáltotta Jonathan, miközben igyekezett föltápászkodni. Shann érezte, hogy
mellette és mögötte nyílvesszők sora csapódik a földbe, mégsem találta el egyik
sem. Irányt váltott és berohant az egyik szűk mellékutcába, melyet esőbeállók
fedtek, így szürke félhomály telepedett rá. Az egyetlen baj csak az volt, hogy
az utcát egy ház fala zárta, így Shann csapdába került. Már hallotta maga
mögött a közeledő lépteket és a kiáltásokat, mikor észrevett egy ablakot az
egyik falon. Éppen akkora volt, hogy Denny-ként átférjen a nyíláson. Shann
ugrás közben változott át, majd keményen a döngölt agyagpadozatba csapódott. Rémes
fájdalom hasított a vállába és az oldalába, mégsem mert fölkiáltani, mert félt,
hogy az őrök meghallanák.
- Hova tűnt? –
hallotta a juhász hangját – Itt kell lennie!
- Biztos, hogy
nincs itt. Akkor látnánk.
- Nem tűnhetett
csak úgy el! – mérgelődött Jonathan. – Keressétek tovább!
Denselle még
sokáig várt, hogy az összes hang elüljön, majd lassan, fájó vállát szorítva
fölállt. Egy elhagyatott épületben volt, tele porral és mocsokkal. Egy halom
összetöredezett cserép és egy falépcső maradványa volt a talpa alatt. Denny
kilépett a halomból és lassú lépésekkel megkezdte felfedezőútját a házban.
***
- Én ezt nem
értem. Mintha élvezte volna, hogy csapdába ejtettük.
- Ez ostobaság,
Jonathan, te is tudod! Shann egy vérszomjas ragadozó, nem veszi játéknak, ha
vadásznak rá.
- Én is tudom,
Clove, de nem te néztél bele a szemeibe!
- Na jó, mégis
mit láttál bennük? – tárta szét a karját Clove.
- Komolyan
mondom! Nem egy üres, kegyetlen ragadozó nézett vissza rám, hanem...mintha,
mintha ismertem volna. – Jonathan tudta, hogy ennél szánalmasabb és
hihetetlenebb magyarázatot nem is adhatott volna. Csak reménykedni tudott
benne, hogy nem hívják rögtön Mortont, hogy kúrálja ki az elmebajból.
- T...Tessék? –
Clove alig akart hinni a fülének, majd hirtelen hátravetette a fejét és jóízűen
fölkacagott. – Jonathan! Ezt ugye csak tréfának szántad?
- Clove...
- Nem! Most te
figyelj rám! Rengeteg sört ittál meg Denny-vel és nélküle, ezért eléggé
berúgtál. Hogy is mondjam? A sárga földig leittad magad! Ráadásul számíthattunk
rá, hogy Shann támadni fog, hiszen ezért tartottuk meg mégis az Őszünnepet.
Azért állítottunk őröket és csapdákat, hogy elkapjuk, és végre nyugodtan
élhessünk. Ezt jól tudtad, de mégis berúgtál! És most azt akarod elhitetni
velem, hogy Shann...élvezte, hogy vadásztok rá?
- Clove...
- Shann
évtizedeken, évszázadokon át gyilkolt, te meg azt mondod, hogy most egy pajkos
kiskutya lett? Hogy szelíd, barátságos ragadozóként tért vissza?
- Clove...
- Lehet, hogy
csak játszadozik velünk... – vetette fel Marilene, a juhász felesége. Clove,
aki még mindig hitetlenkedve meredt Jonathanra, most döbbenten kapta Marilene
felé a fejét.
- Igaz! Ez már a
második támadás volt a héten, de ha jobban belegondolunk, eddig nem okozott
nagyobb bajt. Legalábbis akkorát, mint évekkel ezelőtt, biztosan nem. –
magyarázta Alambae gazda, mielőtt Clove megszólalhatott volna.
- Igen? És mivel
magyarázzátok, hogy nem ölt meg eddig senkit?
- Ez is egyszerű.
– vette vissza a szót Marilene – Az Őszünnepen már jóllakott, ezért nem ölte
meg Jonathant és az őröket, pedig megtehette volna. Ebből talán arra
következtethetünk, hogy nem akar minket bántani, csak ennivalót keres magának.
– mondta kissé félénken. Az utolsó mondatért megvethetik, mert ez egyáltalán
nem valószínű, így utólag belegondolva.
- Az elmúlt
évtizedekben sem ette meg az áldozatait. Az embereket, akikkel végzett. Ez nem
jóllakottság kérdése – húzta a száját Alambae gazda.
- Bizonyára csak
el akarja hitetni velünk, hogy biztonságban vagyunk, és amikor a legkevésbé sem
számítanánk rá, lecsap. – dőlt hátra a székén Clove.
- Nem, Clove,
nem...Amikor nekem ugrott és lenézett rám...szinte barátságos volt a tekintete,
élvezte a helyzetet... – mielőtt Clove újabb kioktatásba kezdett volna,
Jonathan az asztalra csapott az öklével és villogó szemekkel a lányra meredt –
Tudom, mit láttam, Clove! Ha részeg voltam, ha nem, tudom, hogy vidáman meredt
a szemembe! – Clove összerezzent és becsukta a száját, de állta Jonathan
tekintetét.
- És Pat? –
kérdezte halkan.
- Életben hagyta,
nem? Ez a lényeg. Az ijedtségen kívül semmi baja sincs. – mondta Alambae gazda.
Percekig mindenki csöndben meredt maga elé, majd Jonathan tette fel a kérdést,
ami mindegyikük szívét nyomta.
- Tényleg szükség
van a farkasvadászra?
- Ha igaz az,
amit feltételezünk, akkor...nem. – jelentette ki Alambae gazda.
Denselle majdnem
fölsikoltott örömében, amikor meghallotta az utolsó mondatot. Ő nem vett rész a
beszélgetésben, csak odakintről hallgatózott, most mégis legszívesebben
örömtáncot járt volna.
Joff aki vele
hallgatózott, most fölállt és megpróbálta Denselle arcát végignyalni. Denny
alig tudta elhárítani a kutya pajkos játékát, kénytelen volt egészen az ajtóig
hátrálni előle.
- Denselle! –
kiáltott föl Clove megkönnyebbülten, majd húga felé kezdett rohanni. – Úgy
aggódtam érted, kishúgom! – ugrott nagy lendülettel a nyakába, majd magához
szorította. Denselle kicsit meglepődött, majd visszaölelte nővérét. Mégis minek
aggódott Clove érte?
- Mégis hol
jártál? – kérdezte haragosan, majd Denselle szemébe nézett. A királynő
gyémántláncára, csak nem mondhatja meg, hogy hajnalban kifosztotta az
Őszünnepet!
Denselle egyben
bambán és rémülten bámult a nővérére. Mit mondjon neki? Nem mondhatja meg az
igazat, hogy miután megtámadta Shann-ként a falut, egy régi házban bujkált
egész délelőtt és a délután nagy részében. Ráadásul az a ház az ő édesanyjának
a gyermekkori háza volt! Ott nőtt fel és ott élt élete tizennyolc évében,
mielőtt elköltözött volna onnan. A házat bezárták és senki sem törődött többé
vele. Az épület elejét és a bejáratot eltorlaszolták és befalazták; egy új
házat építettek ott. Csak a ház hátulja emlékeztet még az egykori épületre, az
a rész, amit Denselle megtalált abban a kis utcában. Az a hely mostantól az ő
rejtekhelye, ott Shann-ként elbújhat, és biztonságban lehet, anélkül, hogy
bárki megtalálná. Nem mondhatja el a nővérének, hogy hol járt, az az ő kis
titka marad örökre, úgy, ahogy az is, hogy ő maga Shann. Akkor mégis mit
feleljen neki? Hol volt?
- Én...mi
történt? – legjobb megoldásnak tűnt, ha kitér a válaszadás elől.
- Shann hajnalban
betört a faluba – kezdte Clove rémülten – Azt hittem elkapott! Istenem, úgy
aggódtam! – ölelte át újra a húgát.
- Micsoda?
- Nagyon aggódtam
érted...
- Nem...Shann?
Hogy?
- Betört a
faluba. Itt volt! Rátámadt Pat-re, aztán tönkretette az ünnepséget. Jonathan és
a többi őr megpróbálta megölni, de Shann...Shann majdnem végzett velük. –
fejezte be Clove drámaian.
- Ez egy kicsit
túlzás. Egyikünk sem volt komoly veszélyben. – vágott gyorsan közbe Jonathan.
Denny a homlokát ráncolta; most hogyan terelje a szót a farkasvadászra?
- Akkor minél
előbb szükség van a farkasvadászra! – mondta hirtelen.
-
Nem...mi...szerintünk csak ennivalót akart szerezni.
- Igazad van,
Denselle! – kiáltotta hirtelen Marilene – Megöli az állatainkat. Szükség van a
farkasvadászra! Vagy azt akarjátok, hogy végezzen velük?
Denselle dühösen
emelte rá a tekintetét, egy pillanatig azt gondolta keresztüldöfi a nőt a
pillantásával. Még csak az kell, hogy keresztülhúzzák a számításait! – Úgy is
hamarosan megérkezik Roberttel, akkor már el is foghatná a farkast! – Denselle
komolyan azt gondolta, hogy nekiugrik az asszonynak. Még több ilyen mondat és
nem bírja visszafogni magát.
- Fölmegyek.
Fáradt vagyok, pihenni szeretnék. – mondta és elengedte Clove kezét. Csak pár
lépést tehetett, Jonathan karja megállította.
- Beszélhetnénk?
– suttogta olyan halkan, hogy csak ő értette.
- Ne most kérlek.
Majd később. – simított végig a fiú karján. A pokolba kívánta Marilene-t, ha
nem szól közbe, talán már az érkezése napján visszaküldték volna a
farkasvadászt.
Berontott a
Clove-val közös szobájukba és elterült az ágyon. Most mégis mit csináljon? Úgy
örült, hogy végre megszabadult a farkasvadásztól, most megint azon izgulhat,
hogy mi módon szökjön meg előle. Senki sem tudja a titkát, ezért senki sem tud
neki tanácsot adni. Hogy hiányzott neki az édesanyja! Ő tudná, mit tegyen most.
De hiszen valaki tudja a titkát! Ő az egyetlen, aki tudja.
Denny fölült. Meg
kell lépnie, hogy megkeresse a titokgazdáját! Odalent még mindig ott voltak a
többiek, így arra nem mehetett. Denselle kétségbeesett; azonnal megoldást kell
találnia erre a farkasvadász-problémára. Denny elhúzta a száját és kinézett az
ablakon. Talán kiférne rajta...
Denselle
megkapaszkodott a zsaluban, és átemelte a bal lábát a párkányon. Mivel nem
talált semmi támasztékot a lábának, rátámaszkodott a párkányra. Átemelte a
másik lábát is, majd lógni kezdett a levegőben. Öt méter. Ennyit zuhanna, ha
elengedné a zsalut. De mit árt neki még egy esés? Már így is eléggé fájt a
válla. Denny nagy levegőt vett és elengedte.
Az eséstől
kiszorult a tüdejéből az összes oxigén, rémesen fájt a lába és a háta, percekig
csak kapkodta a levegőt. Nagy nehezen a hasára fordult és föltápászkodott, majd
sajgó lábaira állt. Remélte, hogy a bent levők nem hallottak semmit az
egészből.
Imbolygó
léptekkel indult meg előre, hogy megkeresse azt, aki segíteni tud neki.
A templom előtti
kőkapunál talált rá. Denselle a vállára szorította a kezét és botladozó
léptekkel indult meg felé.
- Joff! Jó kutya,
ide gyere! – hívta és óvatosan leguggolt a templom árnyékába. Joff azonnal
odament hozzá, és most Denny hagyta, hogy végignyalja az arcát.
- Segítened kell,
pajtás! Ugye megőrzöd a titkomat? – kérdezte a kutyát dögönyözve. Megragadta
Joff fejét és letérdelt hozzá, majd halkan a fülébe súgta.
- Tudom, hogy már
tudod, de azért elmondom...én, én vagyok Shann. – mondta, és remélte, hogy Joff
megérti. Joff felemelte a fejét és belenézett a lány szemébe.
- Jön a
farkasvadász és meg akar ölni. Segíts, Joff! Mit tegyek? – a kétségbeeséstől
elszorult a torka, majd egy könnycsepp csordult végig az arcán. Denny érezte,
hogy a kutya egy pillanatig dermedten áll, mintha nem akarná elhinni, hogy a
legkedvesebb pajtása a farkas, majd vidáman megcsóválta a farkát és vakkantott
egyet.
- Én ezt nem
akartam. Én csak békében és boldogan szeretnék élni. Olyan nagy kérés ez? –
nézett le a kutyára Denny, majd letörölte a könnyeit. Joff ismét vakkantott
egyet, majd elkapta a szemeit a lányról.
- Mit nézel,
pajtás? – követte Denny a kutya tekintetét. Házak, házak és házak. Végtelen sok
ház egy keskeny, poros kisutcában. Az utca egyenesen egy rétre, onnan pedig az
erdőbe vezetett. Denselle fölemelte a fejét és jobban szemügyre vette Shann
otthonát.
Az erdőre lassan
sötétség borult, ahogy a nap lefelé ballagott a horizonton. A sűrű, sötét
lombok ijesztően feketéllettek, az avar meg-megmozdult az esti lágy szellőtől.
Szinte végtelennek tűnt ez a hatalmas rengeteg, egészen a távolba nyúlt, a
hegyekig, melyek ormán már megmaradt az első hó.
Joff visszanézett
a lányra, majd farkcsóválva leült elé.
- Az erdő? –
kérdezte halkan Denny – Én itt élek a faluban, de Shann odakint. A farkasvadász
addig nem megy el, még meg nem öli, akár hónapokig is vár. Addig nem bírom
éhen! Az erdő menthet meg? – kérdezte, mire Joff vakkantott még egyet.
Fölemelte az egyik lábát és mancsát a lány combjára helyezte. Denselle lenézett
rá és azonnal tudta, hogy Joff mit akar neki mondani.
- El kell mennem,
ugye? Ha nem talál rá Shann-ra, akkor elmegy a faluból, és én visszajöhetek.
Igaz? – derült fel Denny arca. Joff megcsóválta a farkát, ezzel jelezve neki,
hogy jó nyomon jár.
- Köszönöm, Joff!
Te vagy a világon a legjobb barát. – ölelte meg a kutyát, akiből erre kitört a
boldogság. – Igen, tudom! Hamarosan szabadok vagyunk. – suttogta, majd
nehézkesen fölállt. – Nincs halogatni való időnk, pajtás! Máris indulnom kell.
– Denselle nekitámaszkodott a templom falának. Borzasztó fájdalom hasított
belé, ahogy fölállt, muszáj volt pihennie.
Clove és a
többiek azt hiszik, hogy ő odafönn van a szobájában, ezért nem mehet be a
kocsmába. Valahogy vissza kell másznia az ablakon. Denselle gondolkodni
kezdett, majd fölnézett az ablakára. Nincs is olyan magasan; legalábbis
Shann-nak nem.
Denselle
lendületet vett és Shann-ná változva elugrott, majd a párkányra érkezve,
visszaváltozott. Talán nem is olyan rossz, hogy farkasnak született.
Leugrott a
párkányról, be a szobába és előkereste a mellényét és a köpenyét. Lehet, hogy
aggódni fognak érte, de kisebb gondja is nagyobb ennél.
Kezébe vette a
köpenyét, majd összehajtotta. Reggel elvesz némi ételt, és kora hajnalban
elindul.
- Denselle?
Alszol? – kérdezte egy lágy hang. Clove lassan kitárta az ajtót és bekukkantott
a szobába. Denny döbbenten állt, kezében a köpenyével, a nővérét bámulva, aki
csodálkozva nézett vissza rá.
- Mit csinálsz,
Denny? Valami baj van? – siklott le Clove pillantása a köpenyre.
- Én csak...
- El akarsz
menni, Denselle?
-
Én...Clove...én, nem...
- Denny, figyelj!
Tudom, hogy nagyon rosszul esik, hogy Shann visszatért, azok után, amit...amit
anyával tett, de a farkasvadász már úton van...ezért nem kell elmenned! – ült
le Clove az ágy szélére.
- De én...én
csak...nem
- Ne is tagadd,
tudom, hogy hogyan érzel. Félsz, ugye? – kérdezte kedvesen, majd mélyen húga
szemébe nézett. Most mit mondhatna? Azt, hogy fél saját magától, mivel ő Shann?
Be kell vallania, hogy fél, de nem Shann-tól, hanem a farkasvadásztól. Ezt
viszont Clove nem értheti, ahogy azt sem, hogy miért kell elmennie. Nem
mondhatja el neki, mert ez az ő titka, és az is marad, örökre! Viszont valamit
felelnie kell a nővérének.
Azt nem mondhatja
el neki, hogy el fog menni, talán csak egy kis időre, de az is lehet, hogy
sosem jön vissza. Olyan lesz, mint az apja, aki elhagyta őket és elment örökre,
senki sem tudja, hová. Olyan lesz, mint az apja...tökéletes hazugság.
- Denny, felelj!
Mi a baj? Hova akarsz menni?
Denselle nagy
levegőt vett, majd belenézett a nővére szemébe.
- Clove, én...meg
akarom keresni apánkat.
Az év első bejegyzése. Gondoltam ezzel köszöntöm az új évet. Meg persze az előző szedett-vedett fejezetért is kárpótolni akartalak titeket...Remélem ez már jobb lett.
Boldog Új Évet: Denny
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése