12. fejezet - Tűz a viharban

Hey!
Tudom, eléggé ellaposodott a történet, de hamarosan vége ennek a korszaknak. Ezt úgy értem, hogy már csak néhány fejezet van az első évadból hátra...a következőt pedig jó izgalmasra tervezem.
Úgy gondolom, ez a fejezet gyötrelmesen siralmas lett, meg hát rövid is, de ilyen is kell...a gif pedig, nekem rohadtul tetszik. :-))

Shann vonyítása sokáig hallatszott az éjszakában, még a mennydörgés robaja sem tudta elnyomni. Hangja hívogatóan csengett, de egyben győzedelmesen is. Mintha máris nyert volna!

Tristant majd’ szétvetette a méreg, hogy a farkas újból elmenekülhet előle, és ezt már nem tűrte el. Lenézett vérző karjára, melyen minden izom megfeszült, hogy meg tudja tartani kezében a kardot, és elszánta magát arra, hogy ma éjszaka véget vet ennek...

- A lovamat! – mennydörögte.

A gróf és kísérete csendben hátrált előle, mikor hatalmas léptekkel a fogadóba rontott, majd eltűnt a folyosón.

Nem telt bele egy perc már felöltözve készen állt a közelgő csatára, és ekkor Shann újra fölvonyított. Hosszan, és olyan vadul, mint még soha!

- Tristan! – sietett felé Juliette. – Ugye, el tudja űzni ezt a szörnyeteget?

- Mindent megteszek, Juliette! – vágta hozzá gorombán, pedig nem így akarta. Épp csak rápillantott az asszonyra, aki kezét tördelte, és minden egyes kis hangra összerezzent. Arca sápadt, nyúzott volt, és pokoli félelemről tanúskodott.

Tristan mordult egyet, és elővett egy bőrdarabot. Kezébe vette és a karján lévő mély sebeket szorosan, átfogta vele.

- Mit csinál? – jajgatott a nő. – A karja! Ezt nem így kell...

- Ki fogja bírni addig, amíg végzek a farkassal – kapta föl ismét a súlyos fegyvert, de karja gyenge volt, így nem bírta el.

A csattanás, mikor a kard a padlóra zuhant, csak azért nem hallatszódott, mert odakint éktelen nagy robajjal dördült el egy újabb mennydörgés, majd villám hasított az éjszakába.

Tristan összeszorította a fogát és a fegyver után nyúlt, majd erősen megragadta azt. Legszívesebben felkiáltott volna a belé nyilalló fájdalomtól, mikor megemelte, de nem engedte el. Minden erejét össze kellett szednie, hogy meg tudja tartani. Tudta, hogy Shann most nagyon veszélyes.

Visszaadta, amit kapott – gondolta Tristan, és ismét szemei előtt látta a friss heget az állat testén.

Tudta, hogy gyenge, és most Shann az erősebb, és, ha kimegy hozzá, valószínűleg ő marad alul, de nem törődött vele. Mégsem üldözheti örökké őt. Egyszer úgyis bekövetkezett volna ez.

- Gróf úr...kölcsönvehetem a kardját? – fordult felé, mire a férfi csak bólintott. Ő bánta a legkevésbé, ha a farkasvadász elviszi a kardját, hogy azzal végezzen egy ragadozóval.

Tristan kifutott az éjszakába, és a sötétségbe burkolódzó tájat fürkészte. Újból villám szelte ketté az eget, egy pillanatra teljesen megvilágítva az előtte elterülő pusztát.

Shann az úton állt, és őt figyelte. Minden egyes villámmal, szemében életre kelt valami különös fény, ami vonzotta őt.

Olyan ismerős... – gondolta Tristan, de most nem volt ideje töprengeni ezen.

Gyalogszerrel indult a farkas felé, és az nem mozdult, hanem ott várta őt.  Kék szemeit rá szegezte, és csak őt figyelte.

Mikor már közel volt Tristan fölugrott, és két kézre markolta a kardot, hogy jobban tudjon célozni vele, majd az állat felé döfött, de Shann ügyesen kicselezte.

Oldalra ugrott, mikor a fiú négykézláb landolt mellette a hóban, és lehajtva fejét, megmutatta félelmetes fogait.

Tristan fölnevetett, de semmi jókedv nem volt benne. Guggolásból a farkas felé lendült, de az ismét elugrott előle. Még csak meg sem próbált harcolni vele.

- Na mi lesz Shann? – üvöltötte Tristan, mire a farkas csak még jobban vicsorgott. Tristan elterült a hideg hóban, és onnan nézett föl rá. A villámok visszatükröződtek Shann észtvesztően szép szemeiben; bundája szinte éjfeketének tűnt fényüknél, csak fehér körvonalai mosódtak bele a tájba.

- De szép vagy. – suttogta kábán Tristan, és még a tomboló vihar sem tudta elnyomni hangját.

Mintha Shann is meghallotta volna, mert abbahagyta a vicsorgást, és tartózkodó kíváncsisággal nézett rá.

Tristan alig akart hinni a szemének, mikor látta, hogy a fenevad visszavonulót fúj, és fölenged eddigi támadó helyzetéből.

A felismerés szinte mellbe vágta:

Hiszen érti, amit mondok! Egy igazi farkas nem éri meg az emberi szót!

Legszívesebben ismét ordított volna. Shann ember! Nagyon is az!

Lehajtotta a fejét, és hirtelen maga sem tudta, mit tegyen. Nem ölheti meg!

Akkor nem csak egy vadállat, hanem egy ember életét is elvenné...

Csak egy percre nem figyelt oda, és Shann ezt jól kihasználta. Elrugaszkodott a talajtól, és Tristanra vetette magát, majd hanyatt döntötte.

A farkasvadászt váratlanul érte Shann támadása, ezért nem is védekezett. Kardját a hóba ejtette, majd métereket gurult Shann-nal együtt a jeges hóban.

A hátán állt meg, fölötte Shann magasodott, úgy, mint, múlt éjszakai álmában. Vajon most meg fogja őt ölni? – töprengett rémülten.

Fájdalmas volt számára a jéghideg hó érintése, Shann súlya a testén, és, hogy nem éri el a fegyverét, hiába próbálkozik.

Lélekben sosem készült fel erre, de a szívében valahogy mindig is tudta, hogy megtörténhet, de nem hitt benne. Mostanáig. Igenis, meghalhat egy farkas fogai által...Shanné által!

- Gyerünk! Mire vársz? – bíztatta, de Shann csak nézett rá, miközben vészesen morgott. Ránehezedett sebesült kezére, ezzel terelve el a fiú figyelmét.

Tristan összeszorította a fogát, nem akart gyengének tűnni egy farkas előtt.

Már épp kiszabadult volna, mikor Shann fölkapta a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Tristan ezt a pillanatot használta ki, és ujjaival megragadta a kardját, és épp mielőtt a farkas felé vághatott volna vele, Shann meglódult előre.

Tristan egy dühös kiáltással ugrott föl, kardjával a kezében, majd magasra emelve a farkas után hajította azt.

Nem reménykedett benne, hogy eltalálja az állatot, de egy próbálkozást megért.

A penge pár centivel Shann mögött állt bele a földbe, Tristan pedig egyből rohant érte.

Csúszva állt meg a kard előtt, és abban a pillanatban Shann is megtorpant, majd vad morgással ugrott az érkező lovas felé.

Shadowfax visszahőkölt és fölágaskodott, de mikor látta, hogy a farkas nem közelít felé, valamelyest megnyugodott, és prüszkölve rúgtatott.

- Szállj le! – kiáltott rá a lovasra Tristan.

A fogadós, Juliette férje, megtermett, izmos ember volt, ő is elbánhatott volna a farkassal, de engedelmeskedve a fiúnak, leugrott a lóról. Még mielőtt Shadowfax megérezte volna, hogy szabad a szár, Tristan megragadta és fölhúzta a nyeregbe magát.

Kardját sérült kezébe szorítva a menekülő vadállat után nézett, majd erélyesen belevágta sarkát lova oldalába. Shadowfax fölnyerített, és egy ugrással szélsebesen megindult előre, mint a csataló a háborúban.

Tristant nem érdekelte, hogy csak egy szál ing van rajta, hogy a viharos éjszakai szél, kis híján megfagyasztja, nem érdekelte, hogy elázik az eleredő esőben, csak egyet akart: utolérni Shannt.

A mennydörgések zajába, Shadowfax patáinak dörömbölése, Tristan zihálása vegyült, amint egyre közelebb kerültek a menekülő állathoz.

Az eső egyre jobban esett, a látóhatár elmosódott, a fagyott talaj kezdett fölázni, és minden egyes esőcsepp nyomot hagyott a leesett hóban.

Tristan csak remélni tudta, hogy nem lesz nagy jég belőle, mert ha igen, és Shann megszökik...valószínűleg csak tavasszal folytathatja a vadászatot.

Megemelte karját, ezzel előreszegezve kardját, hogy lesújtson a farkasra, de arra, ami ezútán történt nem számított...

Shann ijedten ugrott félre a leeső kard elől, majd kisvártatva a lezuhanó Tristan elöl is. Fölnézett az üres nyeregre, majd megállt, és visszafordult.

Tristan a földön feküdt, jobb vállát pedig egy éjfekete nyílvessző járta át...