13. fejezet - Vadászból áldozat

Hey!
Na szóval itt van a következő rész, bár nem egészen olyan lett, mint, amit szerettem volna, de azért a lényeg benne van...

- Ébredj, paraszt! – hallotta a mély hang zengését, majd egy vödör büdös víz landolt a nyakában.

Tristan kínlódva nyitotta ki a szemét, és azonnal csillagokat kezdett látni.

A tegnapi vadászat nem úgy sült el, ahogy tervezte. Tudta, hogy rengeteg rablóbanda portyázik a környékben, de, hogy pont egy farkast üldöző vadászra csapjanak le? Ki hitte volna?

- Nem vagyok paraszt... – sziszegte összeszorított fogai között, és kínkeservesen megpróbált felülni.

- Látom, még mindig nem szedted össze magad. Pedig jobb lesz, ha iparkodsz, paraszt! – fröcsögte vikingszerű fogva tartója.

- Ne nevezz így! – figyelmeztette Tristan.

- Mert ha nem mi lesz? Most én vagyok az úr, és jobb, ha vigyázol a szádra! – lökte mellkasba egy tál bűzlő hallal. – Egyél!

Tristan óvatosan kinyúlt és elvette a tálat. Csak ekkor vette észre a kötelet a csuklóján, ami a szekér kerekéhez volt kötve.

Egy percig hitetlenkedve bámult, de utána már hallotta is fogva tartója nevetését.

- Csak nem gondoltad, hogy szabadon hagyunk elmenni? Most te vagy az életbiztosításunk, paraszt! Ha tényleg olyan jó farkasvadász vagy, mint hírlik, a király busás váltságdíjat fizet majd érted! – Tristan csak ekkor ismerte fel a szavak jelentését. Amíg ő Shann-ra vadászott, ez a rablóbanda az ő nyomában járt. És csak a megfelelő alkalmat várták, hogy elfoghassák.

És miután Shann meggyengítette őt, már könnyű dolguk volt.

Ez is a farkas hibája! – gondolta hirtelen. De nem foghat mindent Shann-ra, hogy is lehetne az ő hibája? Ezt csak magának köszönheti! Nem vigyázott eléggé.

- Azt hittem jól megy a tolvajlás. – vetette oda a fiú, mire a nagy férfi dühbe gurult.

- Túl jól. Annyira, hogy ha elegem lenne a szemtelenségedből, meg is ölhetnélek!

- Akkor tedd meg!

- Meg is teszem, ne aggódj! De előbb még meglátjuk, mennyit hajlandóak fizetni érted, paraszt!

- Henk! – lépett közelebb egy bozontos hajú szőke nő, aki bőrkabátot, és szőrme csizmát viselt. – Hagyd! Inkább gyere és segíts!

- Henk? – lepődött meg Tristan.

- Úgy bizony, paraszt! Én vagyok Rettegett Henk. A Nagypuszta legjobb és legkegyetlenebb rablója! Félsz, kicsi paraszt? – vett elő az övéből egy recés élű kést a Henknek nevezett fickó, és játszadozni kezdett vele Tristan nyaka körül.

- Úgy látom az önfényezésben is a legjobb vagy! – vágott vissza Tristan.

Még mielőtt Henk átvághatta volna a torkát, a szőke nő egy mozdulattal visszarántotta.

- Mit művelsz, Henk? Ha megölöd, azzal nem lesz a hasznunkra! – csavarta ki a kezéből a kést. – Te meg vigyázz, miket beszélsz kölyök! Joev! – üvöltötte a nő.

Henk hosszasan nézett utána, majd ismét a farkasvadász felé fordult.

- Még nem végeztünk, paraszt! – törölte meg az orrát, majd lassan eltűnt a szekér ponyvája mögött.

Tristan egyedül maradt. Csak most merte kifújni a levegőt, amit eddig benn tartott.

Henk volt a környéken – 200 mérföldes körzetben – a legrettegettebb bűnöző. Több mint négyszázszor rabolt, és mind sikeresen.

A király több mint nyolcvan katonáját állította a nyomába, de mindet megölte. Kegyetlen és vérszomjas ember, Tristan alig merte beismerni, de megingott az önbizalma.

Ha nem talál ki gyorsan valamit, Henk biztosan megöli. Félt. Félt Henktől és a haláltól.

Megrántotta kikötözött karját, de vállába azonnal szúró fájdalom nyilallt.

Lenézett és látta, hogy a nyíl – mellyel az éjszaka eltalálták – beletört a sebbe, és most éktelenül égette Tristan húsát.

Legszívesebben fölkiáltott volna, ahogy a fájdalom erősödött a mozdulataira. A nyíl hegye teljesen belefúródott a vállába, és a sebből szivárgó vér Tristan ruhájára és mellkasára fagyott.

Ha egy szál ingben, egy ilyen sebbel kell kibírnia napokig, rossz körülmények között, akkor nem is Henktől fél a legjobban.

Az időjárás, és a fertőzés előbb végez majd vele. Csak ebben reménykedett.

Vagy abban, hogy Shann rá talál, és ha elég kegyes hozzá, átharapja a torkát, hogy ne szenvedjen.

Tristan végignézett magán.

Mellkasa és ingje ragadt a vértől és a bűzös halvíztől, amit Henk a nyakába zúdított. Fölsője csak az alsó gombbal volt összefogva, így csupasz bőre kilátszott.

Nadrágja átnedvesedett a hóban való fekvéstől, csizmájába pedig befolyt az éjszakai eső.

Csoda, hogy még nem kapott tüdőgyulladást.

Megkordult a gyomra, és szomorúan vette tudomásul, hogy a hal ehetetlen. Hiszen nincs is megpucolva!

Shann-nak biztos ízlene, de neki nem.

Félrelökte a tálat, és megpróbálta kiszabadítani magát, de akárhogy is erőlködött, csak a válla fájt iszonyúan.

Egy mélyről jövő kiáltással a szekér kerekének dőlt és megpróbálta túlélni a délután hátralevő részét.

Kihallgatta, amint Henk megbeszéli a bandájával, hogy adják hírül a királynak és az apjának a fiú elfogását. Tehát még nem is tudják?

Akkor valószínűleg itt fog megrohadni a szekér kereke mellett, mert a királyi palota messze délen van.

És miért nem jön érte valaki a fogadóból?

Talán Juliette férje látta, mi történt, és küld segítséget. De annak már itt kéne lennie. Mi lesz már?

Tristan ismét megrángatta a köteleit, de csak még jobban fájtak tőle sérülései. A kötél minden egyes mozdulatára följebb csúszott, ezzel kidörzsölve a bőrét, és mélyen belevágott a Shann által okozott sebekbe is.

Tristan nem akarta elismerni, de szenvedett.

Nem csak a teste sajgott, de a lelke is. Úgy érezte, ez a legjobb módja, hogy megtörjön. Az, hogy hagyják egyedül, sokáig szenvedni, egy hideg, komor téli napon.

Fölnézett, és a szürke, vihar utáni eget kémlelte. Talán el is aludhatott, mert mikor újra érezte a hideg levegőt, és a fájdalmat, már teljesen besötétedett.

A szekér másik oldalán élénk tűz ropogott, és isteni étel illatát hozta magával az északi szél.

Tristan érezte, amint gyomra összerándul a fenséges falatok gondolatára. Ő itt éhezik és fázik, amíg Henk és a tolvajbanda sült szarvashússal tömi a száját, és a tűz köré ülnek.

Vajon hányan lehetnek?

Henk híres arról, hogy nem sok emberrel megy rabolni, mert csak hátráltatnák őt.

Tehát, először is ott van Henk. Ha megszökne, vele biztosan nem tudna elbánni. Főleg ilyen sérülésekkel.

Aztán a szőke, gubancos hajú nő. Őt vajon miért viszi magával? Talán a felesége? Biztosan nem! Henk sosem venne senkit nőül.

Aztán a nő említett még egy Joev nevű ürgét. Ez valami norvég név lehet? Tristan még sosem hallott ilyet.

És a hangokból ítélve még vannak legalább ketten. Azaz öten.

Nem menne neki, nem szállhat velük szembe. Még fegyvere sincs!

És Shadowfax vajon hol lehet? Elszaladt Shann elöl?

Tristan összeszorította a száját, és fejével verni kezdte a szekér kerekét. Eddig nem is jutott eszébe, hogy miért kell Henkéknek egy szekér?

Talán, hogy föl tudják pakolni a rabolt holmit? Vagy így békés kereskedőknek látszanak? Aligha.

Mellesleg nagyon lassítja őket ez a jármű. Akkor meg?

Tristan csak rázta a fejét. Ez a Henk nagyon agyafúrt ember. Sosem gondolta volna, hogy megtámadja őt. Őt a nagy Tristan Hammondot. Vagy csak simán Tristan Hammondot, a farkasvadászt.

Kinyújtóztatta lábait, és a téli, sötét eget kémlelte.

Ezen a vidéken, télvíz ideje alatt hónapokig nem látni a napot. De vajon ő fogja még látni?

Tristan sikoltásra lett figyelmes.

Először nem értette, hogy mi történik, majd vad kiabálásokat, és dulakodás zaját hallotta.

Csak nem őt jöttek megmenteni?

Forgolódni kezdett, hogy jobban lásson, de csak a szekér szürke, szakadt ponyváját pillantotta meg.

Majd eszébe jutott, hogy a szekér alatt átleshetne.

Lehajolt, de azonnal égni kezdett a válla, és a csuklóit szorító kötelek a bőrébe vájtak.

Tristan levegő után kapkodott, és próbált nem figyelni a mardosó fájdalomra, de ez nem ment olyan egyszerűen.

Érezte, amint jobb karján húzódik a bőr; és ha nem elég óvatos, még fölszakadnak a sebei.

Tristan összeszedte maradék erejét, kényelmesen elhelyezkedett, és átlesett a kocsi alja alatt.

Nem látott mást, mint a kitaposott havat, bakancsnyomokat, és a tüzet, amint lassan kialszik.

Henknek és a tolvajbandának nyoma sem volt, a táj kezdett lecsendesedni, és a zaj, amilyen gyorsan kitört, olyan gyorsan el is ült.

Talán királyi rajtaütés volt?

Akkor a katonák meghallhatják, ha kiált. Tristan megtöltötte a tüdejét levegővel és kiabálni kezdett, de nem érkezett válasz sehonnan.

Még Henkéktől sem.

Bosszúsan süppedt vissza a hóba, és tűrte, hogy a hideg elnyomja a sajgó érzést.

Egy ideig ült és várt, majd ráunt és újból megpróbált kiszabadulni. Hiszen most egyedül van, nem akadályozza meg őt senki!

De Henk túl jól kötözte meg, esélye sem volt a szabadságra.

Tristan reményvesztetten dőlt vissza, majd kutatni kezdett a szemével. Hová tűntek? És mi történt?

Pillantása véletlenül tévedt a kerék kiálló szegére. Hogyhogy eddig nem vette észre?

Akaratlanul is, de elmosolyodott. Ez lehet a menekülésének a kulcsa! Henk, Henk! Nem a rossz kerékhez kellett volna kikötöznöd!

Arrébb csúsztatta a kezét, és bármennyire is fájt neki, a kiálló szegre húzta a kötelet, majd mozgatni kezdte a kezét.

Sietett, nehogy Henk, vagy valaki más rátaláljon így.

Kisvártatva a durva kötél kirojtosodott, majd kissé meglazult a fiú kezén. Nem telt bele tíz percbe a kötél megadta magát. Tristan igyekezett a kötél elszakadt végét átbujtatni a hurkokon, és annyira meglazítani, hogy ki tudja csúsztatni a kezét.

Jobb karja szabaddá vált, és óvatosan kihúzta a hurokból a csuklóját. Vigyázott, hogy vállát még véletlenül se mozdítsa, de így is eléggé fájt az alkarja, ott, ahol Shann belemart.

Mikor bal karját is ki tudta szabadítani, a kötél szakadt végei a hóba hullottak. Már csak annyi dolga volt, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait.

Tristan nyújtózkodott, majd öregember módjára állt föl. Fagyott izmai nem könnyítették meg a dolgát, így jó időbe beletelt, mire ismét járni tudott.

Jobb karja sajgott a fájdalomtól, ezért lehajolt és egy marék havat nyomott a sebre, ami égető fájdalmat okozott.

Döngő lépések zajára lett figyelmes, majd kisvártatva Henk állt meg előtte. Nem volt nála semmi, csak nagy termete, és félelmetes ereje volt egyetlen fegyvere.

- Kiszabadultál, te rühes kutya? – Tristan csak szemtől szembe látta, milyen veszélyes ellenfél is Henk. Vagy két fejjel magasabb nála, vállban jóval nagyobb, és mindenféle bőrök, és páncél védi. Sűrű, hosszú, gubancos szakállát összefogta, fején bronzsisak, melyből két vikingszerű szarv nőtt ki.

Tristan akaratlanul is megremegett. Érzete, hogy nincs sok esélye Henk ellen, az ő testi fölénye sokkal nagyobb. És most meg fogja ölni.

Henk bikaszerűen fújtatott, és bivalyléptekkel indult meg felé, mikor...

Tristan érezte, hogy valami hatalmas, és erős rohan át a lábai között, amely majdnem földöntötte...

Henk már csak annyit látott, hogy egy nagy, sötét lény bújt meg a szekér alatt, majd a következő pillanatban foglya lábai között kirontva egyenesen rávetette magát.

Utolsó emléke a jéghideg kék szempár, mielőtt Shann átharapta volna a torkát...

12. fejezet - Tűz a viharban

Hey!
Tudom, eléggé ellaposodott a történet, de hamarosan vége ennek a korszaknak. Ezt úgy értem, hogy már csak néhány fejezet van az első évadból hátra...a következőt pedig jó izgalmasra tervezem.
Úgy gondolom, ez a fejezet gyötrelmesen siralmas lett, meg hát rövid is, de ilyen is kell...a gif pedig, nekem rohadtul tetszik. :-))

Shann vonyítása sokáig hallatszott az éjszakában, még a mennydörgés robaja sem tudta elnyomni. Hangja hívogatóan csengett, de egyben győzedelmesen is. Mintha máris nyert volna!

Tristant majd’ szétvetette a méreg, hogy a farkas újból elmenekülhet előle, és ezt már nem tűrte el. Lenézett vérző karjára, melyen minden izom megfeszült, hogy meg tudja tartani kezében a kardot, és elszánta magát arra, hogy ma éjszaka véget vet ennek...

- A lovamat! – mennydörögte.

A gróf és kísérete csendben hátrált előle, mikor hatalmas léptekkel a fogadóba rontott, majd eltűnt a folyosón.

Nem telt bele egy perc már felöltözve készen állt a közelgő csatára, és ekkor Shann újra fölvonyított. Hosszan, és olyan vadul, mint még soha!

- Tristan! – sietett felé Juliette. – Ugye, el tudja űzni ezt a szörnyeteget?

- Mindent megteszek, Juliette! – vágta hozzá gorombán, pedig nem így akarta. Épp csak rápillantott az asszonyra, aki kezét tördelte, és minden egyes kis hangra összerezzent. Arca sápadt, nyúzott volt, és pokoli félelemről tanúskodott.

Tristan mordult egyet, és elővett egy bőrdarabot. Kezébe vette és a karján lévő mély sebeket szorosan, átfogta vele.

- Mit csinál? – jajgatott a nő. – A karja! Ezt nem így kell...

- Ki fogja bírni addig, amíg végzek a farkassal – kapta föl ismét a súlyos fegyvert, de karja gyenge volt, így nem bírta el.

A csattanás, mikor a kard a padlóra zuhant, csak azért nem hallatszódott, mert odakint éktelen nagy robajjal dördült el egy újabb mennydörgés, majd villám hasított az éjszakába.

Tristan összeszorította a fogát és a fegyver után nyúlt, majd erősen megragadta azt. Legszívesebben felkiáltott volna a belé nyilalló fájdalomtól, mikor megemelte, de nem engedte el. Minden erejét össze kellett szednie, hogy meg tudja tartani. Tudta, hogy Shann most nagyon veszélyes.

Visszaadta, amit kapott – gondolta Tristan, és ismét szemei előtt látta a friss heget az állat testén.

Tudta, hogy gyenge, és most Shann az erősebb, és, ha kimegy hozzá, valószínűleg ő marad alul, de nem törődött vele. Mégsem üldözheti örökké őt. Egyszer úgyis bekövetkezett volna ez.

- Gróf úr...kölcsönvehetem a kardját? – fordult felé, mire a férfi csak bólintott. Ő bánta a legkevésbé, ha a farkasvadász elviszi a kardját, hogy azzal végezzen egy ragadozóval.

Tristan kifutott az éjszakába, és a sötétségbe burkolódzó tájat fürkészte. Újból villám szelte ketté az eget, egy pillanatra teljesen megvilágítva az előtte elterülő pusztát.

Shann az úton állt, és őt figyelte. Minden egyes villámmal, szemében életre kelt valami különös fény, ami vonzotta őt.

Olyan ismerős... – gondolta Tristan, de most nem volt ideje töprengeni ezen.

Gyalogszerrel indult a farkas felé, és az nem mozdult, hanem ott várta őt.  Kék szemeit rá szegezte, és csak őt figyelte.

Mikor már közel volt Tristan fölugrott, és két kézre markolta a kardot, hogy jobban tudjon célozni vele, majd az állat felé döfött, de Shann ügyesen kicselezte.

Oldalra ugrott, mikor a fiú négykézláb landolt mellette a hóban, és lehajtva fejét, megmutatta félelmetes fogait.

Tristan fölnevetett, de semmi jókedv nem volt benne. Guggolásból a farkas felé lendült, de az ismét elugrott előle. Még csak meg sem próbált harcolni vele.

- Na mi lesz Shann? – üvöltötte Tristan, mire a farkas csak még jobban vicsorgott. Tristan elterült a hideg hóban, és onnan nézett föl rá. A villámok visszatükröződtek Shann észtvesztően szép szemeiben; bundája szinte éjfeketének tűnt fényüknél, csak fehér körvonalai mosódtak bele a tájba.

- De szép vagy. – suttogta kábán Tristan, és még a tomboló vihar sem tudta elnyomni hangját.

Mintha Shann is meghallotta volna, mert abbahagyta a vicsorgást, és tartózkodó kíváncsisággal nézett rá.

Tristan alig akart hinni a szemének, mikor látta, hogy a fenevad visszavonulót fúj, és fölenged eddigi támadó helyzetéből.

A felismerés szinte mellbe vágta:

Hiszen érti, amit mondok! Egy igazi farkas nem éri meg az emberi szót!

Legszívesebben ismét ordított volna. Shann ember! Nagyon is az!

Lehajtotta a fejét, és hirtelen maga sem tudta, mit tegyen. Nem ölheti meg!

Akkor nem csak egy vadállat, hanem egy ember életét is elvenné...

Csak egy percre nem figyelt oda, és Shann ezt jól kihasználta. Elrugaszkodott a talajtól, és Tristanra vetette magát, majd hanyatt döntötte.

A farkasvadászt váratlanul érte Shann támadása, ezért nem is védekezett. Kardját a hóba ejtette, majd métereket gurult Shann-nal együtt a jeges hóban.

A hátán állt meg, fölötte Shann magasodott, úgy, mint, múlt éjszakai álmában. Vajon most meg fogja őt ölni? – töprengett rémülten.

Fájdalmas volt számára a jéghideg hó érintése, Shann súlya a testén, és, hogy nem éri el a fegyverét, hiába próbálkozik.

Lélekben sosem készült fel erre, de a szívében valahogy mindig is tudta, hogy megtörténhet, de nem hitt benne. Mostanáig. Igenis, meghalhat egy farkas fogai által...Shanné által!

- Gyerünk! Mire vársz? – bíztatta, de Shann csak nézett rá, miközben vészesen morgott. Ránehezedett sebesült kezére, ezzel terelve el a fiú figyelmét.

Tristan összeszorította a fogát, nem akart gyengének tűnni egy farkas előtt.

Már épp kiszabadult volna, mikor Shann fölkapta a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Tristan ezt a pillanatot használta ki, és ujjaival megragadta a kardját, és épp mielőtt a farkas felé vághatott volna vele, Shann meglódult előre.

Tristan egy dühös kiáltással ugrott föl, kardjával a kezében, majd magasra emelve a farkas után hajította azt.

Nem reménykedett benne, hogy eltalálja az állatot, de egy próbálkozást megért.

A penge pár centivel Shann mögött állt bele a földbe, Tristan pedig egyből rohant érte.

Csúszva állt meg a kard előtt, és abban a pillanatban Shann is megtorpant, majd vad morgással ugrott az érkező lovas felé.

Shadowfax visszahőkölt és fölágaskodott, de mikor látta, hogy a farkas nem közelít felé, valamelyest megnyugodott, és prüszkölve rúgtatott.

- Szállj le! – kiáltott rá a lovasra Tristan.

A fogadós, Juliette férje, megtermett, izmos ember volt, ő is elbánhatott volna a farkassal, de engedelmeskedve a fiúnak, leugrott a lóról. Még mielőtt Shadowfax megérezte volna, hogy szabad a szár, Tristan megragadta és fölhúzta a nyeregbe magát.

Kardját sérült kezébe szorítva a menekülő vadállat után nézett, majd erélyesen belevágta sarkát lova oldalába. Shadowfax fölnyerített, és egy ugrással szélsebesen megindult előre, mint a csataló a háborúban.

Tristant nem érdekelte, hogy csak egy szál ing van rajta, hogy a viharos éjszakai szél, kis híján megfagyasztja, nem érdekelte, hogy elázik az eleredő esőben, csak egyet akart: utolérni Shannt.

A mennydörgések zajába, Shadowfax patáinak dörömbölése, Tristan zihálása vegyült, amint egyre közelebb kerültek a menekülő állathoz.

Az eső egyre jobban esett, a látóhatár elmosódott, a fagyott talaj kezdett fölázni, és minden egyes esőcsepp nyomot hagyott a leesett hóban.

Tristan csak remélni tudta, hogy nem lesz nagy jég belőle, mert ha igen, és Shann megszökik...valószínűleg csak tavasszal folytathatja a vadászatot.

Megemelte karját, ezzel előreszegezve kardját, hogy lesújtson a farkasra, de arra, ami ezútán történt nem számított...

Shann ijedten ugrott félre a leeső kard elől, majd kisvártatva a lezuhanó Tristan elöl is. Fölnézett az üres nyeregre, majd megállt, és visszafordult.

Tristan a földön feküdt, jobb vállát pedig egy éjfekete nyílvessző járta át...