9. fejezet - A sziklákon túl...

Olah!
Meghoztam a következő részt, tőlem szokatlanul hamar, de gondolom ez senkit sem bánt meg. Hát előre szólok, lesznek benne kemény részek, szóval csak saját felelősségre olvassátok el! :D De legalább nem végződik tragikummal...ez is csak az én szemszögem :)
Have a good reading! :D

9. fejezet – A sziklákon túl...

Tristan

Még sosem láttam a farkast, de azonnal fölismertem mikor megpillantottam. Eddig minden állat nagy volt, sáros, szürke és sárga szemű...olyan egyformák. De Shann más volt, mint a többi. Ugyan ő is óriási volt és erős, ő olyan különleges volt fehér és sötét bundájával és jeges kék szemeivel. Magamnak is alig akartam beismerni, de szépnek találtam. Egyszerűen lenyűgözött.

A terv bevált. A többiek az erdőn át hajszolták felém az állatot, én pedig itt vártam rá. És ő meg is jelent. Bár kissé csalódott voltam, mikor láttam, hogy nyugodtnak tűnik. Mintha egyáltalán nem érdekelte volna, hogy egy tucat harcias férfi üldözi.

Tudtam, hogy nagyon csendben kell maradnom, nehogy magamra vonjam a figyelmét. Óvatosan a kezembe vettem a lándzsámat és, amilyen halkan csak tudtam közelebb osontam hozzá.

Már csak néhány méter választott el minket, amikor felfigyelt rám. Azonnal cselekednem kellett. Megmarkoltam a lándzsát és elhajítottam, pont abban a percben, mikor ő elugrott. Egyetlen egy esélyem volt...de elvétettem.

Bosszantott a kudarc, de az jobban zavart, hogy most már Shann is kiszemelt engem, nem csak én őt. Villámgyorsan a lándzsa után nyúltam, miközben bal kezemmel az övembe rejtett tőrt markoltam meg, és megálltam vele szemben.

Alig akartam elhinni, azt, amit láttam: mintha meglepődött volna. Arra számítottam, hogy azonnal rám fog ugrani, de nem tette. Csak csendben állt és engem figyelt, mint egy kíváncsi kölyökkutya, ami a világgal ismerkedik.

Vajon mi járhatott a fejében?

Tudtam, hogy ki kell használnom a tétovázását, és támadnom kell, de valahogy nem ment rögtön. Olyan hideg, de mégis olyan gyönyörű és magával ragadó szempár figyelte minden rezdülésemet! Mint egy jégszilánk és egy égi csillag keveréke. Megbabonázott.

Már értettem, miért nem tudták őt éveken át levadászni. Természetadta képessége van a túléléshez.

Úgy tűnt ő is megfagyott velem együtt, körülöttünk megállt az idő, minden megszűnt létezni. Abba a pillanatban csak egy dologra vágytam: hogy ez az érzés sose szűnjön meg. Vágytam arra, hogy közelebbről is megcsodálhassam azokat a szemeket.

Végtelen perceken át csak álltunk, aztán valami elkezdett fölkúszni a gerincem mentén, a mellkasomba és széttépte ezt a vágyat.

Egyszeriben kitisztult a fejem, elszállt a köd és már csak a rám váró harcot láttam.

Megszorítottam a fegyverem és nekivetettem magam, de ő elugrott előlem. Talán félt szembeszállni velem?

De hiába félt, a társaim megjelenésével megpecsételődött a sorsa. Körbevettük. Hamarosan már nem lesz semmi félnivalója.

A gyűrű körülötte egyre szorosabb lett, a kör bezáródni látszott, de ekkor elvonta a figyelmemet valami. Csak a szemem sarkából láttam, mégis fölkeltette az érdeklődésemet.

Egy hullócsillag!

Egyetlen egyszer láttam ilyet. Hétéves koromban. Számomra különleges, valami titokzatos dolog eljövetelét jelenti.

Csak egy pillanatra vonta el a figyelmem, de ez pont elég volt ahhoz, hogy Shann kitörjön. Azon kaptam magam, hogy valami súlyos és rendkívül puha csapódik a mellkasomnak és terít a földre. Egy percig Shann megállt rajtam, majd eltűnt mellettem, egyenesen be az erdőbe.

- Utána! Megszökik! – kiáltottam dühösen. Nem a társaimra voltam mérges, hanem magamra, de ezt akkor is olyan jó volt látni. Ez kellett nekem!

Fölugrottam, fölkaptam a fegyveremet és teljes erőmből futni kezdtem. Shann már eléggé lehagyott, de ez engem nem érdekelt, csak futottam, ahogy a lábam bírta. Muszáj volt utolérnem! Csak ekkor vettem észre, hogy a lándzsa kettétört, már csak egy vékony darabka tartotta össze. Mérgesen felmordultam és elhajítottam a használhatatlanná vált fegyvert. Sebaj! Még van egy kardom, ugyanis a tőrt a tisztáson hagytam.

Miután átvergődtem néhány sűrű növényen, újra megpillantottam. Ott állt, mozdulatlanul, tekintetét – mellyel fogva tartott – Jonathanra szegezte. Vele is ugyanazt teszi, mint velem! Megbabonázza, de ezt nem hagyhatom!

Két nagy lépéssel Shann mellett termettem, és meglendítettem a karomat, hogy kardomat a húsába döfjem.

- Neeee! – Jonathan kétségbeesetten fölkiáltott és rám vetette magát. De már túl későn, éreztem, ahogy kirántom a kardot Shann testéből.

Az erő, amivel Jonathan rám vetődött hatalmas volt. Mindketten hátravágódtunk, és gurulni kezdtünk a lejtőn.

- Jonathan! – kiáltottam rá fuldokolva.

- Hogy tehetted? Hogy tehetted, Tristan? – üvöltötte.

- Fejezd be! – lihegtem, miközben a földhöz szorított. Alig kaptam levegőt. Még távolról észleltem Shann fájdalmas nyüszítését, de nem láttam őt.

- Megölted őt! – üvöltötte ismét Jonathan.

- Ez volt a feladatom.

- Nem!

- Ezért hívtatok!

- Nem! Végeztél vele! Ember volt! Ember! – ismételte, mire szörnyű pánik telepedett rám. Valóban ember lenne?

Nem gurultunk tovább; nekicsapódtunk egy fának, ahol Jonathan megpróbált leszorítani. Rántottam egyet rajta és most én szegeztem a földhöz őt.

- Fejezd ezt be! Itt most az a lényeg, hogy a gyilkos farkast megöljük! Fogd föl végre! – ráztam meg. Küszködött alattam, ordítozott, próbált kiszabadulni.

- Megöltél egy embert! – kiáltott rám, és kétségbeesve vettem észre, hogy egy könny csordul végig az arcán.

- Ezzel mentettem meg a faludat és az ott lakók életét – hajoltam közelebb hozzá. Elengedtem őt és fölálltam, hogy visszamenjek Shann-ért. Hallottam, hogy Jonathan sír, de most nem akartam ezzel törődni, majd később visszamegyek hozzá, de mikor megfordultam...Shann eltűnt!

***

Shann csendben lapult a páfrány árnyékában, és halkan szuszogva figyelte a vígan kapirgáló fácánkakast. Már lassan három hete, az Őszünnep éjszakája óta nem evett egy falatot sem; gyomra minden egyes reggel görcsösen összerándult és mély morgással jelezte az élelem hiányát.

Már egyszer próbálkozott a vadászattal, de túl nagy fába vágta a fejszéjét. Egy több száz kilós vaddisznó leterítése egy egészséges ragadozónak is óriási kihívás lenne, nem hogy egy sebesültnek! Így aztán meg sem próbálta leteríteni az állatot.

Shann tudta, hogy rossz bőrben van, szinte csont soványra fogyott, a gyógyulás kiszívott belőle minden energiát. Bár a farkasvadász nem tudhatta, de nem sebesítette meg életveszélyesen, mégis majdnem sikerült megölnie őt. Mikor Tristan oldalba szúrta a kardjával, csak a lába és a nyaka közötti érzékeny résznél ejtett egy nem túl mély sebet. Szerencséjére a kard nagyobbik része vastag bundájába fúródott, így a húsát alig érintette, mégis rettenetesen vérzett. Shann megdöbbent, mikor a kard hegye a lábai előtt belefúródott a földbe, először talán nem is érezte meg a pengét a testében. Csak akkor kapott észbe, mikor Jonathan Tristanra vetette magát, és a lendület következtében, a még mindig kardot tartó fiú kirántotta belőle a fegyvert. Shann összerezzent, a kardpenge jéghideg és kőkemény volt; élesen szelte ketté a bőrét. Fölnyüszített fájdalmában, és ijedten nézte csillogó fehér szőrén a vörös vérpatakot.

De leginkább az rémisztette meg, hogy bal elülső lábát alig tudta használni. Ha megmozdította, újból szétnyílt a seb és még több vörös folyadék folyt le a testén.

Végül sikerült három lábon eljutnia a völgyben folyó patakig. Visszanézve észrevette a vörös nyomokat a földön, amik útját jelezték. Nem hagyhat többet, mert akkor Tristan rátalálna. Már hallotta is a falusiak kiáltásait mögötte, egyre közelebbről és közelebbről. A patak vize viszont elmossa a vért, így nyomokat sem hagy. Bár ugyan jéghideg volt a víz és rettenetesen fázott, mégis kibírta. Lassan haladt előre, próbálta tartani magát, nehogy a sodrás elvigye, de ereje fogytán volt már.

A patak mélyülni kezdett, a sodrás erősödött, és ahogy erősödött, úgy fogyott Shann ereje is. Pillanatok kérdése és a víz magával ragadja a sebesült ragadozót, és ki tudja, lehet, hogy hullámsírt készít számára.

Ezek voltak utolsó gondolatai, mielőtt a víz elragadta volna őt. A hullámok elnyelték és betakarták, a nyomás a felszín alá kényszeríttette és abban a pillanatban megszűnt minden. Elfelejtette a farkasvadászt, a falusiakat, az üldözőit, elfelejtette a családját és azt is, hogy ő Denselle. Elfelejtett mindent. Akkor és abban a pillanatban csak ő volt és a víz, a feneketlen mélység, mely egyre lejjebb csalogatta őt. Légies könnyedség áradt szét az ereiben, ahogy a víz egyre sebesebben vitte magával, majd fölvetette a felszínre újra. Földobta az áramlat és Shann fulladozni kezdett, a varázs megszűnt, az életért folytatott küzdelem újból kezdetét vette. Ismét érezte a hideget, a víztől elnehezült bundáját, a fájdalmas lüktetést a testén.

A vízesés egyre közeledett, a sodrás pokolivá vált, Shann érezte, hogy nem tud menekülni. Elfogadta a rá váró végzetet, összeszorította a szemét és egy nagy levegő kíséretében a víz a mélybe vetette őt...

A patak szelíd csobogása és a nap ragyogó fénye térítette magához. Óvatosan kinyitotta a szemét és hunyorogni kezdett az erős fényben. Fölemelte a fejét és körülnézett; számára egy ismeretlen helyen volt, előtte egy végtelen mező terült el, körben hegyek és dombok.

Lassan föltápászkodott és jobbra nézett. Ott volt messze – messze a faluja és a családja. A víz több száz kilométeren át vihette magával.

Megrázta magát, már félig megszáradt, sebét szépen kimosta a patak vize. Körbekémlelt. Vissza nem mehet, nincs más hátra, mint előre!

Balra nézett és a színes őszi mező mögött meglátta a fenyveseket és mögöttük a zord, havas hegyeket. Mostantól ez a vidék, azok a kopár sziklák lesznek az otthona. Lassan elindult, de teste teljesen elgémberedett, alig érezte a lábait, izmai kemények és hidegek voltak, még a nap sem tudta fölmelegíteni őket.

Visszazuhant a fűbe és fokozatosan kinyújtózott, mocorogni kezdett, hogy visszatérjen testébe az élet.

Sérülése gyógyulni kezdett; azon gondolkodott mióta feküdhetett ott, mennyi idő telhetett el? A gyomra korgásából ítélve napok telhettek el, vagy akár egy teljes hét is.

A fenyvesek messze voltak, ezért csak estére jutott el az erdőig, ahol biztonságban érezte már magát. Kimerítette a gyaloglás, ezért bebújt az egyik tűlevelű alá és összegömbölyödve elaludt.

Így két héttel később már magáénak érezte a tájat, még ha nem csak ő is él itt. Alig egy hete találkozott a hegyekben egy farkas falkával, akik nem nagyon örültek a hívatlan vendégnek. Mivel Shann volt a gyengébb, békésen továbbállt. Három nappal később találkozott a vaddisznóval a völgyben. Épp egy kiálló sziklán napozott, és azon gondolkodott, mit követett el, hogy farkasnak született, mikor meglátta a méretes vadat. ’Farkaséhes’ volt, mégis csak egy nyugtalan pillantásra méltatta az állatot. Védtelennek érezte magát, még a zsákmánya is erősebb volt nála!

Azután ma reggel az a csibész, kíváncsiskodó fácánkakas ébresztette fel őt. Hát nem látta, hogy egy farkas alszik a fenyő alatt? Az életével játszott, őt mégsem zavarta.

Egész nap őt és a kis családját követte. Ez a szárnyas pecsenye ugyan nem erősebb nála, egy mozdulatába kerül és a vacsorája lesz. Egész szórakoztatónak találta a kakas műsorszámát, mintha igazi egyéniséggel lenne dolga! Már odáig jutott, hogy ráveti magát a tollas szörnyetegre, mikor föltűnt egy másik példány is. Shann őszintén kíváncsi volt rá mi fog kisülni a két kakas közt, ezért inkább türelmesen várt.

Ahogy számított rá, a két madár egymásnak ugrott, és úgy tűnt az idegen kakas áll győzelemre, mikor Shann úgy döntött közbeavatkozik. Zavarta a két kakas rikácsolása és verdesése, mellesleg óriási port csaptak. Két hosszú – és meglehetősen fájdalmas – lépéssel a ’vitatkozó’ feleknél termett és átharapta az idegen kakas torkát. Még jó, hogy egy képessége megmaradt – az, hogy egy mozdulattal ölni tudott, az állat nem érzett semmit. Az egyik percben még a szemtelenkedő ellenfelével harcolt, a másikban már egy farkas vacsorája lett.

Shann fölemelte a fejét, és szájában az ernyedt testtel a másik állatra nézett. Az – immár – csendben és érdeklődve figyelte őt. Meg sem rezzent, hogy egy ekkora fenevad áll az orra előtt. Shann csak akkor jött rá, hogy a kakasnak mindvégig az volt a célja, hogy eltegye az ellenfelét láb alól. Minden bizonnyal mindegyik vetélytársával ezt csinálta. Fölkeltette egy ragadozó figyelmét, aztán ügyesen rávette, hogy kövesse, de ne kapja el. És mikor összeugranak az ellenséges kakassal, megvárja, míg a ragadozó bekapja a csalit. Milyen okos állat! Több esze van, mint hitte, de ez nem baj. Így mindketten jól jártak. Neki lett vacsorája és Shann is megszabadította a kötekedő kakast egyik vetélytársától.

Shann aprót biccentett, majd elindult a legközelebbi sziklakiszögellés felé.

Mit érez egy ragadozó, mikor több hetes éhezés után élelemhez jut? Shann pár perc alatt apró darabokra tépte szét az állatot, és minden ehető részt fölfalt. Kevés volt ugyan, de mégis több a semminél. Jó volt a talált maradékok után végre valami táplálót is enni.

Kifeküdt a sziklára és süttette magát a forró, késő őszi napon, miközben az előtte magasodó hegyoldalt méregette. Mögötte már ott voltak az első havas hegycsúcsok és zord vidékek. Lakhatnak ott emberek? Vagy egyáltalán bármilyen állat?

Shann órákig heverészett és töprengett ezen a kérdésen, végül már nem bírta tovább. Leugrott a szikláról, még egyszer utoljára hátranézett és lassan – vigyázva frissen begyógyult sebére – elindult le az előtte elterülő völgybe. Átvágott a völgyben futó patakon, majd megkezdte útját a hegyre. Kora estére érte el a hegytetőt és az utolsó fákat; egy keskeny, füves perem, majd egy komor sziklafal és megtudja, mi van odaát. Mancsai alatt érezte a még mindig meleg sziklát, ahogy rálépett a tömör kőre, majd a peremhez sétált és lenézett a mélybe.

Végtelen, meredek sziklafalat látott, melynek nem is látta az alját, mert ködbe veszett. Távolabb kiemelkedett a hegy lába, amit szemmagasságban már hó lepett el.

Nincs itt semmi – gondolta csalódottan. Csak hegyek, hó és sziklák. Maga a nyomor, mégis olyan különleges. A hegy egyik oldalán élet, erdő, napfény, a másik oldalon, a szakadékon túl, hegyek, hó és szürkeség. Shann újból jobbra fordította a fejét, próbálta megtalálni a számára ismerős hegyeket - az otthonát - de nem látta őket. Túl messze van.

Jobboldalt viszont ott volt az ismeretlen, a végtelen erdő, egy biztonságos otthon ígéretével. Csak néhány sziklán kellett átmászni hozzá...

Jonathan

Észrevétlenül sikerült lemaradnom a többiektől. Örültem, hogy a társaim nem vették észre, hogy már nem vagyok velük. Megállítottam a lovamat és leszálltam a nyeregből.

Miután kikötöttem, fölsétáltam a hegyre, egy apró tisztásra ahol láthattam az eget és a Holdat.

Lehet, hogy nem kéne Shann-ra vadászni. Robert azt mondta, lehet, hogy nem is ő tért vissza! Akkor meg miért nem hagyjuk békén? Mi van akkor, ha a farkas valóban Denny apja? Ha levadásszuk, akkor már apja sem lesz neki, nem csak anyja. Jó, Denny apja nem sokat törődött vele, de akkor is megérdemli, hogy megismerje őt.

Leguggoltam és lehajtottam a fejemet. Nekem ebbe nincs beleszólásom, mindent a farkasvadász, Robert és Alambae gazda dönt el. Istenem, mi lehet Denny-vel? Szinte sírva rohant el tőlünk. Clove azt mondta, ő mintha már tudta volna, hogy az apja lehet a farkas. Mintha megérezte volna!

Egek! Egyedül viselte ezt a terhet, és én nem voltam ott, hogy segítsek neki!

Összeszorítottam a szemem és megpróbáltam visszafojtani kitörő érzelmeimet. Aggódtam és haragudtam egyszerre. Féltettem őt és a karjaimba akartam zárni. Azt akartam, hogy itt legyen velem és meg tudjam védeni!

De nem volt itt. Otthon volt, otthon a faluban, a szobájába zárkózva és biztosan sír. És mindez kinek a hibája? Tristané! Bár sose jött volna ide!

A kezembe temettem az arcom, és csak hallgattam az erdő hangjait. Nyugalomra volt szükségem, mert nem tudtam, mit tegyek. Ha Shann valóban Denselle apja, akkor Denny biztosan meggyűlöl minket.

Miért is ne tenné? Hiszen megöltük az apját.

Percekig guggoltam így, csendben, mozdulatlanul, és vártam a segítséget. A segítséget akárkitől...és meg is kaptam.

Nemo hirtelen megfeszítette a kantárszárat, hátravágta a füleit és idegesen toporgott. Mielőtt megijedhettem volna, hogy elszakíthatja a gyeplőt, megjelent a rémületének oka.

Shann!

Ott állt ő, az a méretes ragadozó, és csak egyetlen mozdulatába került volna, hogy megöljön. Továbbra is guggoltam, de már őt néztem. Nem is nagyon féltem, az Őszünnep éjszakáján rájöttem, hogy nem akar bántani minket. Hát valóban Denny apja lenne?

Elkezdtem lassan fölállni, nem tettem semmilyen hirtelen mozdulatot, nehogy megijesszem őt, mert akkor rám támad. Szembefordultam vele, és belenéztem azokba az elbűvölően kék szemeibe. Honnan ismerem őt? Honnan?

Közelebb jött hozzám, mire ösztönösen előrántottam a kardomat, de ekkor megállt. Nem mozdult többet. Mit tervez?

Rá szegeztem a tekintetemet, és újból a szemébe néztem...olyan ismerős! Volt, amikor ez a szempár gyengéden nézett rám. De mikor és hol? És kié lehetnek ezek a szemek?

Mert nem az apáé, az biztos!

Csak néztem és vártam, hogy emlékezzek rá...annyira akartam, hogy tudjam ki ő! De bár ne akartam volna!

A felismerés izzó vasként hasított belém, és tépte szét a szívemet. Nem maradt más utána csak üresség és fájdalom. Igen, fájt!

Elejtettem a kardomat. Már az sem érdekelt, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon...egy férfi nem sír, de már nem izgat. Csak azt szeretném, hogy szűnjön a kín, hogy enyhüljön a fájdalom.

Egy apró csillanás térített magamhoz, a következő másodpercben pedig Tristan bukkant fel és szúrta le Shannt.

- Ne! – kiáltottam, de olyan távolinak tűnt a hangom. Nem is tudtam, mit csinálok, csak rávetettem magam a farkasvadászra.

Gurulni kezdtünk a lejtőn, kövekbe, göröngyökbe ütköztünk, de már nem érdekelt semmi, csak ordítoztam Tristannal. Egy fának csapódtunk, és ő akkor leszorított a földre...tehetelenül vergődtem alatta, próbáltam kiszabadulni, megbüntetni azért, hogy végzett azzal, akit szeretek, de erősebb volt nálam. Gyengeséget éreztem, elnehezült a fejem, nem értettem mit mond, miközben lehajolt hozzám.

Hát nem tudod ki ő? – akartam kérdezni, de ekkor fölállt. Nem bírtam tovább, belülről szakított szét ez a szörnyűség.

A hátamon feküdtem, egy marék összetört gallyon, de én csak zokogtam, nem törődtem semmivel. A karomat az arcom elé fontam és sírtam, ahogy tudtam. Csak ennyire voltam képes...

Azok a szemek már nem csak ismerősek voltak. Már tudtam kié! Shann gyönyörű kék szemei, nem Denny apjáé...az a szempár Denselle-é.